Bűn és bűnhődés. Tett és következmény. De mitől bűn a bűn? Ha bosszút állunk valakin sérelmeinkért, az bűn, vagy jogos önvédelem? Ha pedig bűnhődünk, az egyértelműen azt jelenti, hogy bűnös tettet hajtottunk végre? Hol a határmezsgye bűnös és bűntető között? Mikor fordul át a dolog, és lesz a bűntetőből bűnhődő?
Elvis épp leszerel a haditengerészettől. Üdvözült mosollyal arcán hagyja el az intézményt, elindul a boldog és szabad jövő felé. Buszra száll, hogy megkeresse soha nem látott apját, akiről anyja, halála előtt mesélt neki. Persze a dolog nem úgy sül el, ahogy a fiú naivan gondolná. Apja azóta megtért, lelkész lett, új életet kezdett, a régiről pedig nem akar tudni. Első találkozásuk kínosra sikeredik, Elvis érzi, nem lesznek rendben a dolgok. Nincs ezzel másként az apa sem, csak aztán alább hagy a figyelme.
Elvis tehát épp leszerel. Magával viszi fegyverét és a bezártság minden terheltségét. Azt, amit ott tanult, a szenvedélymentes életet. Legalábbis azok a dolgok iránt, ami nem a fegyvertisztítással, gyakorlással kapcsolatosak. Megtanult érzelem nélkül ölni, egy olyan világból érkezik, ahol nem számít más, csak az egyén. Hiába a tanítás a csapatról és a közös, végső győzelemről, a csatatéren csak egyének vannak, fegyverrel a kezükben. A közösségi tetten belül is csak az számít, hogy te túléld, megúszd, és életben maradj. Megtanul büntetni, erre neveli a hadsereg. Arra, hogy az ellenséget bármi áron tönkre kell tenni. Kitüntetés úgyis csak a totális megsemmisítés után jár. Elvis pedig kitűnő tanítvány.
Történetünk helyszíne a neokonzervatív Texas egyik kisvárosa. Sandow lelkész példamutató életet él, idilli családi hátérrel, Istenben megnyugodva. Aztán felbukkan az életében a múlt, a végkifejlet mondhatnánk elkerülhetetlen. Ennek ellenére a film nem kiszámítható, vagy klisészerű, végig érdekes tud maradni. A néző kapkodja fejét a történések láttán, s a meglepő az, hogy a lassú történetfolyam ellenére a film végig izgalmas. Éles társadalmi és korkritikájával, a jól eltalált feszültségkeltéssel és a kellő kiszámíthatatlansággal épp a határon mozog. Azért csak a határon, mert érdekes témafelvetésével, a jó színészvezetéssel és kellő amerikaismerettel rendelkezik, valami mégis benne maradt. Elgondolkodtató alkotás, cinizmusa helyénvaló, bár már jó ideje tudjuk, hogy az amerikai film előszeretettel cikizi önnön társadalmát, persze csak finoman és díjazás reményében. A film pedig szinte mindet kritizál. A nemzet hős fiai eszmét, azt, hogy fiúk tömegei elmennek a háborúba/seregbe és utána büszkén hordják az egyenruhát, az idilli család látszatát, a hit furcsa képmutatását.
Jól eltalált, kellően adagolt alkotás, William Hurt, Laura Harring alakítása tökéletes, nem is beszélve Gael García Bernal-ról, aki a fiatal nemzedék egyik legígéretesebb színésze. Csak sajnos a kevesebb több elméletet hagyta figyelmen kívül a rendező, az utolsó jelenet túlságosan leegyszerűsíti a történetet. De ez James Marsh rendezőnek most megbocsátható.
