Színészek rendezőszékben

Első hallásra igencsak kézenfekvőnek tűnik, hogy egy színész, miután bizonyos időt eltöltött a kamera előtt, illetve azokon a világot jelentő deszkákon, összeszedett annyi tudást, rutin és tapasztalatot, hogy kvázi gyakorlatban megtanulva a rendezés fortélyait, átüljön a másik oldalra, a rendezői székbe. Valójában persze, nem ennyire egyszerű ez. Sok egyéb mellett, elsősorban egy gyökeresen más jellegű, más irányú gondolkodás szükségeltetik a rendezéshez. Míg egy színész a szerepalkotás folyamatában elsősorban a saját karakterének, figurájának minél tökéletesebb megformálására törekszik, a rendező koncepciójának, instrukcióinak megfelelően, addig a rendező az egész projektet látja, kívülről-belülről és elölről-hátulról. Tegyük hozzá: jó esetben. Persze, ez messze nem jelenti azt, hogy alkalmas színészek ne rendezhetnének jó filmeket, színházi előadásokat. Csak éppen Dustin Hoffman valamiért eddig ezt nem érezte fontosnak. Kollégái közül sokan viszont igen. Robert De Niro már két filmen is túl van, Al Pacino is rendezett már, Clint Eastwood pedig szinte jobb rendező, mint színész… De még csak rutinos öreg rókának sem kell lenni a rendezéshez, bizonyság erre például Ben Affleck igencsak figyelemreméltó rendezői pályája… Európában sem más a helyzet, kapásból Mathieu Kassovitz neve ugrik be, de ha utánanéznék, biztosan találnék még jónéhány példát. Sőt, nálunk itthon Hajdu Szabolcs és Mundruczó Kornél is színészszakon kezdtek, Alföldi Róbert szintén, és például Zsótér Sándor is színészként lett ismert, és csak utána emlegetjük őt, őket elsősorban rendezőként. Érdekesség, hogy e Kvartett című film színdarab eredetijét (írta Ronald Harwood, például A zongorista Oscar-díjas szerzője) szintén egy kiváló színész, Gálffi László rendezte meg a Belvárosi Színházban.

[img id=448873 instance=1 align=left img]Jutalomjáték

Mondjuk, nem árt azért leszögezni, hogy ezzel a darabbal Dustin bácsi azért nem kockáztatott olyan nagyot, ugyanis elég nehéz elrontani. Egy csodálatos környezetben fekvő, decens vidéki abbey-ben játszódik a történet, egy nyugdíjas operaénekeseknek és zenészeknek fenntartott otthonban. Szereplői túlnyomórészt, értelemszerűen idős művészek, akiknek szerepeiben idős, tapasztalt színészek brillírozhatnak, gyakorlatilag kedvük szerint. Harwood van olyan jó író, és ismeri is a színfalak mögötti, pletykáktól, intrikáktól, ócska kis rivalizálásoktól és olykor durva ugratásoktól hemzsegő, zajos, őrült, vicces és elbűvölő világot, hogy ha csak néhányat elmesél, már az is elég egy szórakoztató másfél órára. A rendezőnek, jelen esetben Dustin Hoffmannak tényleg alig kell többet csinálnia, minthogy beülni a rendezői székbe, az asszisztenssel szétosztatni a szövegkönyveket és odaszólni a színészeknek, hogy: Játsszátok önmagatokat! Aztán csak hátradőlni és élvezni a jutalomjátékot, illetve hogy megadatott az, hogy ezt az előadást a legjobb helyről nézheti végig: a rendezői székből.

Ne halj meg, amíg meg nem haltál

A valóságban a feladat ennél nyilván nehezebb volt, de a lényeg valahol mégsem több ennél, jelen esetben. Persze, ismerni és szeretni kell ezt a világot, amit sok civil hajlamos lepozőrözni, leripacsozni, de aki az utóbbi majd' fél évszázadot színészként a kamera előtt és színpadon töltötte, annak ez nem lehet akadály. Sőt, valószínűleg az ilyen ember arra is képes, hogy meg is ismertesse, meg is szerettesse azt az ismeretlenül ócsárolókkal. A legendás Billy Wilder mondta egyszer, hogy ha az igazságot akarod elmondani az embereknek, akkor azt tedd tréfásan! Ennek megfelelően, Hoffman filmje is sok humorral, és bölcs iróniával mesél arról a szörnyűségről, amit úgy hívnak: öregség. Amikor már a térd, a derék nem hajlik már úgy, ahogy szükség lenne rá, amikor már a lélegzet olykor bennakad, amikor a reggel az itt-ott jelentkező fájdalmak összeszámlálásával, valamint bizonyos színes tabletták elfogyasztásával kezdődik, akkor már nincs visszaút. Egy fiatalkorában sikerhez, csillogáshoz szokott művész életében talán még tragikusabban jelentkezik mindez. A film tanulsága ezzel szemben az, hogy amíg az emberre nem húzzák rá a cipzárt, addig él – tehát nincs is más dolga, mint éljen. Ezt az élményt adják meg e filmben a remek színészek, egy bájos, romantikus történetben, sok szép zenével. Ráadásként megtudhatjuk például még azt is, hogy a rap és az opera valahol ugyanarról szól…

Kinek ajánljuk?
- Operabarátoknak és színházrajongóknak.
- Azoknak, akik félnek az öregedéstől.
- Azoknak, akik már úgy gondolják, megöregedtek.

Kinek nem?
- Adrenalinfröccsként.
- Operagyűlölőknek.
- Keményvonalas rappereknek.

7/10