Bosszú és bosszú között is mekkora különbség van. Naná, hogy most épp a Kill Bill jut eszembe a bosszú kapcsán - és talán sokáig nem is Saura filmje lesz az, amely a "bosszúfilm" kreált kategóriájáról eszünkbe fog jutni. Pedig juthatna. Kevésbé látványos, de nem halvány, nem hatni - drasztikusan - akaró, ám nem is vértelen - finom vonalakkal megrajzolt história A hetedik nap.
Az a bizonyos nap, amelyen Isten megpihent. Carlos Saura filmjének címe egy állapot - ha akarjuk, egy bizonyos néphez kötött, ha akarjuk: univerzális - metaforája: az Isten által elhagyott világ emberei egy napon fegyvert ragadnak, hogy aztán életüket szentelhessék az egymás elleni, véget nem érő háborúnak. A valóságban körülbelül egy évtizeddel ezelőtt egy piciny pueblo lakosai menekültek így a Fuentes testvérek folyamatosan újra-meg újratöltött puskái elől. A férfiak, miután vérző tetemek sokaságát hagyták maguk után az utca porában, csak nyugodtan megvárták az értük érkező rendőröket, majd hagyták, hogy elfogják őket. Ellenkezés nélkül. Saura filmje ennek a megtörtént tömeggyilkosságnak az előzményeivel foglalkozik. A történet mintegy három évtizednyire nyúlik vissza, amikor egy szerelmi bonyodalom szolgáltatott okot az egyik családnak, hogy bosszút álljon egy senkiházi szívtiprón. Hiába harminc évnyi börtön és az ellenséges család kiközösítése, a bosszú az idővel csak érlelődik, forr, mígnem a család mániákus őrületébe - és végül, az események logikájából következően, mészárlásba torkollik. Igazi káoszelmélet-modell.
A történetet Saura tudatos távolságtartással, néhol egy kislány - aki mindössze mellékszereplő, túlélő a történetben - szemszögének segítségével mondja el. Nem áll egyik oldalra sem. A film csodálatra méltó atmoszférája pedig épp abból adódik, hogy a rendező nem tagadhatja le önmagát: ünneplő, táncoló, életerős népet mutat meg, amely a folyamatos feszültség, a mindennapi őrület közepette is bármikor táncra perdül egy utcabálon. A fojtogató félelemérzet, a valóságosság szinte tapintható hangulata épp ebből adódik: a napsütéses, rádióslágeres, pörgős szoknyás világban néha lappangóan, néhol nyilvánvalóan jelen levő, egyre inkább eluralkodó rögeszmés őrület: a bosszúszomj jelenlétéből.
Saura most a szenvedély újabb arcát mutatja meg, ismerjük, valahogy mindig az őserők gépezetének működése foglalkoztatja. Hősei ösztönlények, de nem vadállatok: szerelmükért, családjukért, emberi méltóságukért képesek akár ölni is. Nem véletlen, hogy a rendező nem ítélkezik hősei felett. Riasztó, ugyanakkor magasztosságában tiszteletet ébresztő történetet mond el, mintha az üzenné: vannak még nagy történetek, igazi ősi emberi motivációkkal. Ahol nem a pénz a tét, hanem egy család becsülete. Vajon egy időben hozzánk valószerűtlenül közeli történet hőseivel tudunk-e azonosulni inkább, vagy a tarantinói cirkusz melegítős mennyasszonyával? Saura célja nem ez: senkivel nem azonosulunk. Példázat ez: egy mindenáron élni akaró nép mindenáron való küzdelméről, mindennek értelméről - vagy értelmetlenségéről. Meg arról a pillanatról, amely most van és sajnos talán már mindig itt lesz - és amelyet rejtelmesen-bölcsen A hetedik nap névvel illeti szerzője...
