zene: Howard Shore
   vezényel: Conrad Pope
   kiadás éve: 2013
   kiadó: WaterTower Music
   játékidő: 129:24


     Kilenc évvel A király visszatér bemutatója után egy új kaland erejéig a nézők visszatérhettek Középföldére. A J.R.R. Tolkien A hobbit című meseregényéből készült trilógia első része azonban nem igazán aratott olyan egyértelmű sikert, mint anno A Gyűrűk Ura három epizódja, így aztán jogos aggályok merültek fel a 2013 decemberében érkező folytatást illetően. Peter Jackson azonban igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy a Váratlan utazás alcímű első filmben kritizált bohókásabb megközelítésnek már nyoma sem lesz a Smaug pusztaságában. Ígéretét pedig valóra is váltotta, hiszen e moziban tényleg már az elején belecsapunk a közepébe, a kaland és a feszített tempó pedig az utolsó képkockáig jelen van. Az új trilógiával kapcsolatosan a leggyakoribb kifogás az szokott lenni, hogy ez egy rövid regény, így semmi nem indokolja a moziváltozat trilógiává bővítését. Igazából ez a vád egyáltalán nem helytálló, hiszen a három részt tekintve fél óránál több felesleges, erőltetett jelenetet nemigen találunk - számomra a látottak alapján már az is furcsa, hogy eleve hogy akarták ezt mindössze két részben lerendezni. A hobbit regényként egy nagyon cseles könyv, hiszen Tolkien teljesen más indíttatásból és más szempontok szerint írta meg. Elnagyolt dolgokat, fél mondattal elintézett helyszín- vagy karakterleírásokat, itt ugyanis a történeten volt a hangsúly, a cselekmény emiatt pedig nagyon tömör. Így hiába sokkal vékonyabb regény A hobbit A Gyűrűk Uránál, a történések száma szinte alig marad el nagyobb testvérétől. Ráadásul egy remek ötlettől vezérelve Tolkien egyéb írásaiból is szemezgettek Jacksonék, így téve izgalmasabbá a hobbitos trilógiát.

     A Smaug pusztasága helyére rakta az első részt, hiszen a kedélyesebb kezdet után hőseink egyre komolyabb kihívásokkal kerülnek szembe, több esetben is életveszélybe sodorják őket az események. Bilbóék továbbra is menekülnek a rájuk küldött orksereg elől, végül Beornnál, az alakváltónál találnak ideiglenes menedéket. Ám a fura szerzetnél nem maradhatnak sokáig, így hamar tovább is állnak, útjuk pedig a rettegett Bakacsinerdőbe vezet. Ráadásul Gandalf itt el is köszön a kis csapattól, mivel az ő útja a hegyekbe, majd Dol Guldur romos erődjébe vezet, hogy kiderítse, mi lakozik az ódon falak között. Bilbó és a törpök elé a sötét erdő számos nehézséget állít, például óriáspókokat és nem túl barátságos erdei tündéket, ám végül mégis eljutnak a Magányos hegyig, ahol Bilbó szembesülhet utazásának céljával, a rettegett sárkánnyal, Smauggal.
     A szereplőgárda nagy része természetesen visszatért, így például Ian McKellen, Martin Freeman, illetve Richard Armitage, ám új színészekkel is bővült a gárda, olyan nevekkel, mint Evangeline Lilly, Lee Pace, Luke Evans, Stephen Fry vagy Orlando Bloom. A film - hasonlóan a nyitányhoz - már nem érte el a nagy előd trilógia szintjét, bár talán ez nem is volt cél, hiszen mondanivalót tekintve erősebb mű A Gyűrűk Ura, így a Smaug pusztasága egy kiválóan kivitelezett, izgalmas, látványos és kalandos, ám nem annyira mély fantasy lett. Persze aki nem tud elvonatkoztatni a többszörös Oscar-díjas előzményektől, és mindent ahhoz mér, annak csalódás lehet A hobbit-széria.

     Howard Shore zenéje elválaszthatatlan összetevő egy Középföldén játszódó mozi esetében, így természetes is volt, hogy a három Oscar-díjas kanadai komponista szolgáltatja majd a muzsikát a Smaug pusztasága esetében is. A témák megírásába már a film ismerete nélkül belekezdett, Fran Walsh forgatókönyvíró-producerrel közösen tervezték meg, hogy kiknek és miknek legyen saját dallama az új filmben. Végül összesen tizenkilenc új téma született meg, amivel a Smaug pusztasága rekorder a középföldés mozik között. Soha ennyi új motívum nem íródott egyetlen más Tolkien-adaptációhoz sem, s a régiekkel kiegészülve e score a legtöbb témát felvonultató film a komplett szériában. Érdekes ugyanakkor, hogy a legtöbb vád pont amiatt érte a zenét, hogy nagyon kevés új témát tartalmaz, a valóság pedig ennek éppen hogy az ellenkezője. Ám az, hogy a kritizálóknak is igazat kell adni bizonyos mértékben, már egy más eset, pontosabban több okra visszavezethető eseményláncolat.
     A Gyűrűk Ura-trilógia zenéit először csupán egy-egy, hetvenöt percnyi játékidővel rendelkező CD-n ismerhettük meg, ellenben A hobbit-trilógia aláfestésével, ahol a filmek score-ja teljes vagy közel teljes egészében már rögtön kiadásra került. Míg A Gyűrűk Ura esetében a szimpla CD-k egy alaposan megvágott, sok tétel esetében szerkesztett verzióját tartalmazták Shore munkájának, addig A hobbitnál ilyenről nincs szó, itt azt halljuk, ami a filmhez íródott (ez persze nem jelenti azt, hogy azt kapjuk, amit a képek alatt hallunk, de erről kicsit később). Szóval míg a régi trilógiánál tudatosan a legjobb részeket válogatták össze, addig itt szinte mindent megkapunk, és ebből a szempontból A hobbit-zenék komoly hendikeppel indulnak, hiszen nincs bennük a szerkesztettségből adódó plusz. Gondoljunk csak bele, mennyivel nehezebb hallgatnivaló A Gyűrűk Ura-trilógia zenéjének három bővített kiadása, sokkal bonyolultabb, átláthatatlanabb muzsikák azok a szerkesztett, egy CD-s verzióknál. De ugyanilyen példák több filmzene kapcsán felhozhatók, mivel Hans Zimmer is többször alkalmazta ezt a módszert a CD-i esetében, emlékezetes A Karib-tenger kalózai-széria vagy az Angyalok és démonok muzsikája, melynél a kiadott zene lényegesen jobban hangzik, hallgatóbarátabb, mint a film alatt hallható aláfestés. A Smaug pusztasága esetében pont ezzel találkozunk, olyan nagy terjedelmű a mű, hogy egyszerűen a kevésbé értékes részek, a képek alatt működő, ám önállóan nehezebben befogadható tételek/tételrészek miatt nem az a típusú muzsika ez, mint amivel a klasszikus trilógia szimpla CD-in szembesültünk - persze ha valaki időt nem sajnálva elvégzi azt a munkát, amit a korábbi albumok vágói megtettek, és 75 percre redukálja a Smaug pusztasága kiadott muzsikáját, akkor simán összehozhat egy tökéletes, a korábbiakkal teljesen egyenértékű kiadványt.

     A zenével kapcsolatban azonban egy ennél jelentősebb és a végeredményt jobban befolyásoló tényről is említést kell tenni. A konkrét hátteret sajnos nem teljesen ismerjük, így enélkül csak következtetni tudunk, ám azt gondolom, jó eséllyel kisakkozható az események árnyékos oldala. A korábbi négy mozi zenéjét nemcsak szerzőként, de hangszerelőként és karmesterként is Shore jegyezte, a Smaug pusztasága esetében azonban utóbbi két pozíciót már nem ő töltötte be. E két funkció többnyire nem annyira fontos, ám ha egy vérbeli, karakteres jegyekkel rendelkező szimfonikus muzsikáról van szó, pláne egy olyanról, ahol létezik négy előzmény mint összehasonlítási alap, ott már kifejezetten nagy szereppel bír a karmester és főleg a hangszerelő személye, tudása és művészi hozzáállása. A második hobbitos mozi aláfestése körüli problémák egyik magja pedig pont az, hogy nem Shore töltötte be e két pozíciót is. Mivel Jackson minden munkafolyamatnál jelen kívánt lenni, s ráadásul a trilógia egyéb munkafázisai minden percét lekötötték, így nem tudott elutazni Londonba, a korábbi score-ok felvételének színhelyére. Így az a megoldás maradt, hogy az aláfestést Új-Zélandon rögzítik. Míg a korábbi négy művet feljátszó zenekar, a London Philharmonic Orchestra a világ egyik legjobbjaként van számon tartva, addig a negyedik film score-ját már a The New Zealand Symphony Orchestrára bízták, és ugyan minden tiszteletem az új-zélandi muzsikusoké, de nem egy kategóriát képviselnek a londoni kollégáikkal. Emlékezetes, hogy az új-zélandi zenekart már az első A Gyűrűk Ura-film zenéjénél is alkalmazni akarta Jackson, sőt ezt meg is tette, pár tételt ők játszottak fel, ám végül mind a kórus, mind a szimfonikusok tekintetében európai együttesekre lettek lecserélve, s ez a további mozik zenéinél is így maradt, minden filmzenekedvelő nagy szerencséjére. A wellingtoni koncertteremben rendezték be a felvétel színhelyét, ám a terem nem volt erre felkészítve, lévén nem egy stúdió. Így aztán hetek alatt kellett alkalmassá tenni az egyébként neves komolyzenei csarnokot, hogy ott filmzenei felvételt lehessen rögzíteni - a világhírű Abbey Road stúdió szakemberei konkrétan lemásolták a londoni stúdiót a wellingtoni helyszínen. A nem megfelelő rögzítési körülmények azonban ennek ellenére is hallatszódnak a kész muzsikán.

     A hangszerelői posztot két személy, James Sizemore, Shore utóbbi időben rendszeres segítője, illetve a John Williams mellett évtizedek óta dolgozó Conrad Pope töltötték be. Utóbbi a karmesteri feladatokat is megkapta, s ebbéli pozíciójában jókora hatása is volt a score-ra, hiszen a felvételek alatt Shore nem volt jelen, mivel a stúdiómunka helyett New Yorkban maradt, így Jackson kéréseit Pope-nak kellett zeneileg visszaadnia, teljesítenie. S bár Shore alaposan kidolgozta az aláfestést, ám a dinamikára, a hangsúlyra, az egyes hangszercsoportok kiválasztására Pope-nak nagyobb befolyása volt. Azonban a nem túl optimális körülmények ellenére is Shore zsenije átüt a Smaug pusztasága aláfestésén. Az első rész 15 témát tartalmazott, ezek közül párat A Gyűrűk Urából hozott át a komponista. E motívumok közül több természetesen a második részbe is átkerült, ráadásul 19 újjal kellett versenyre kelniük. Jackson kifejezett kérése volt, hogy ennél a résznél felejtse el Shore a régi motívumokat, és ahová csak lehet, oda új téma kerüljön, létrehozva ezzel egy teljesen új, az előzményektől szinte független középföldés muzsikát. Természetesen minden új és régi dallamot ezen áttekintésben nem tudunk érinteni, a legfontosabbakról azonban említést teszünk.
     A második rész ikonikus helyszíne, a Bakacsinerdő külön témát kapott, sőt az egyik legjellegzetesebbet. Ennek kidolgozásában a komponista az aleatorikus módszerrel manipulálta a zenét, ami a véletlen bevonását jelenti a muzsikába. Bilbó és a törpök egyre beljebb kerülnek a Bakacsinerdőbe, a veszélyes és sötét rengeteg pedig egyre jobban elnyeli őket. A végeláthatatlan erdőséget Jackson vizuálisan és zeneileg is egyfajta pszichedelikus rémálomként képzelte el. Shore így azt találta ki, hogy az avantgárd zenei irányzathoz nyúl, ám egy kevésbé gyakori megoldáshoz. A zenészekre bízta egy-egy részlet megoldását, a motívumok ismétlését, sorrendiségét, illetve tempóját. Kidolgozott pár hasonló témát, amit megkaptak az előadók, s ezek közül akkor, azt és olyan harmóniában játszották, amit és ahogy csak akartak, s ettől egy bizarr, ám gyönyörű szövete lett a sötét rengetegben játszódó jelenetek zenéjének. Az erdő emellett még egy jól azonosítható, kísérteties dallamot is kapott, melyet a "Mirkwood" és a "Flies and Spiders" tételekben hallhatunk. A motívum és a zenészek vezetett improvizációja pedig igazán jól ültette a zene nyelvére a se vége, se hossza, rémisztő erdőséget. A muzsikusok emellett más módon is szabad kezet kaptak e két tételben, cintányéron vonóval játszottak, a fémhangszereket szabadon ütögethették, a vonósok pedig beépíthettek az előadásukba saját dolgokat is, sőt a kórus megszólalása is sátáni, már-már beszélgetős, nem is éneklős lett. Ezeknek köszönhetően a világos, egyszerű Bakacsinerdő-téma lassan úgy veszik el a zene sűrűjében, ahogyan Bilbóék tévedtek el az erdőben.

     A következő kiemelkedő motívum az erdei tündék dallama volt, melyet nem volt egyszerű megalkotni, mivel ezen tündék mások, mint a Völgyzugolyban vagy Lórienben élők, ám mégis tündék. Az ő témájuknak sötétebbnek, nem kétségtelenül jónak, hanem kétértelműen emelkedettnek kellett lennie, ám a nemességet ugyanúgy sugároznia kellett. A dallam több érdekes variációban is hallható, szólóhangszereken és a nagyzenekar játékának tolmácsolásában is, de legszebben akkor szól, amikor a tündéknél megszokott kórus is belép. Mindezen variációkra a "The Woodland Realm" több példát is felhoz. A dallam később több helyen is Legolas karakteréhez kötődve tűnik fel a score-ban. A tünde karakterek korábban nem kaptak személyes témát, mivel Shore úgy vélte, hogy az olyan neves tündék, mint Galadriel vagy Elrond a saját kultúrájuk része, így nem indokolt az önálló dallam, Tauriel azonban kilóg az erdei tündék közül, így neki egyéni témára volt szüksége. E dallam pedig a széria egyik legmeghatározóbb, legkarakteresebb motívuma lett, mely elemében van akkor is, ha csendes, drámai felbukkanást kap ("Kingsfoil"), és akkor is, amikor szárnyalnia kell (a "Flies and Spiders" zárása vagy a "The Forest River"). A dallam egyébként zeneileg is érezteti, hogy Tauriel az Erdei Birodalom részese, mivel témája az erdei tündék motívumát záró hangokból formálódik, de mégis más. A fiatal, kalandvágyó tündelány és az erdei tündék témáját nehéz megkülönböztetni, mivel csak pár hangos az eltérés, és elég gyakran egymás mellett bukkannak fel. A "The Forest River"-ben mindkét dallam harsány, dinamikus, fanfáros megszólalása ugyanakkor segít szétválasztani a két motívumot. Legolas és Tauriel orkokkal vívott harca közben a témájuk szinte egymásra reflektálva alkotja meg e tétel formájában az album és az egész saga egyik legfényesebb zenei csillagát.
     A Smaug pusztaságában egy szerelmi szál is szövődik Tauriel és a törp Killi között. Ők szintén egy külön témát kaptak: előbbi motívuma fuvolán, utóbbi oboán szólal meg benne, így ábrázolva két eltérő kultúra találkozását, a kettősséget, melyet e kapcsolat hordoz. Eleinte csak a két hangszer beszélget egymással, majd belép a kórus is tünde és törp nyelvű szöveggel ("Feast of Starlight"), így hozva létre egy, a korábbi részek éteri tündedalaival felérő, szívhez szóló kompozíciót. Ez a téma a film végére éri el a legszebb verzióját, mivel ekkorra már mindkét fél érzelmei sokkal egyértelműbbek a másik irányába. Ezt a "Beyond the Forest" tételbe dolgozta bele a komponista, mely a romantikus andalgásból végül egy szenzációs, dinamikus lezárásba torkollik. Nem mellesleg ezen epizód aláfestésének kevés kórusmegszólalása is jobbára ehhez a motívumhoz kötődik.

     Smaug témája már a Váratlan utazás esetében is felbukkant rövid kis ízelítő erejéig, ám a második részben zenei főszereplővé lép elő, hasonlóan A Gyűrűk Urához, melyben Gondor témája a második részre bontakozik ki igazán. A téma két változatban, egy hosszabb és egy rövidebb formában bukkan elő a muzsikában, egy ponton e két motívumot össze is fűzte Shore. Amint Bilbó belép Smaug birodalmába, egy finom utalást kapunk a Megye kellemes, szívderítő dallamából, majd a milliónyi kincs ragyogása közepette előbukkannak Smaug hangszerei, ám a dallama még nem, csupán annak kezdeményei ("The Courage of Hobbits"). Shore keleti, fémes ütőhangszerek garmadáját gondolta alkalmasnak arra, hogy megjelenítsék a mérhetetlen gazdagságú, kincsek halmában élő sárkányt. Leginkább a gameláné a vezérszerep, de számos kisebb fémes ütőhangszer is keveredik a muzsikába. Ezek és a zenekar is lassan belekezd aztán Smaug témájába ("Inside Information"), mely igazán feszült és egyedien gonosz szerzemény lett. A sárkány az elmével játszik, ezt a zenének is tükröznie kellett, így a motívum úgy lett felhasználva, hogy belefúrja magát a hallgató agyába. Jacksonnak a felvétel során azonban néhol nem tetszett a dallam, ám Pope, ahelyett, hogy ezen részeknél elvetette volna a témát, azt találta ki, hogy a vonósok szándékosan hamisan játszották a motívumot, amitől abból minden kedvesség tovatűnt ("A Liar and a Thief"). Minden zenész máshogyan játszott hamisan, amitől Smaug pszichopata jelleme a kívánt helyen zeneileg is tökéletesen megjelent. A sárkánnyal való leszámolás jeleneteit aláfestő muzsikát a "Smaug" és a "My Armor Is Iron" tételek gyűjtik egybe. Ezekben már inkább a szimfonikusoké a főszerep, itt a keleti instrumentumok már a háttérben sem hallhatók, ám Smaug motívuma a rezesek tolmácsolásában itt is kellően őrült és veszélyt sugalló.

     A második rész egyik fontos helyszíne, Tóváros szintén saját témával rendelkezik. Tolkien egy XVIII. századi angol város képében írta le, így zeneileg is ehhez kellett kötődni. A tavon épült település munka- és népdalokat idéző témája sok hasonlóságot mutat Rohan motívumával is, ám az eltérő hangszerek miatt mégis megvan a kellő különbség. A "Protector of the Common Folk" közepe mutatja be először e témát, majd a "Thrice Welcome" elején kap hangsúlyosabb szerepet. Tóváros ura, illetve az ő korrupt világa szintén saját dallammal rendelkezik. Először a "Bard, a Man of Lake-Town" végén lép be ez a jellegzetes dallam, majd a "Thrice Welcome"-ban fejti ki bővebben a szerző, de benne van a "Girion, Lord of Dale" közepén is. A téma a pusztulást, a romlást és a korrupciót hordozza magában. Karakteres, jól felismerhető ez is, melyet Shore klavikordra, egy csembalószerű, ám annak hangjától karcosabb, hűvösebb megszólalású hangszerre szánt, de természetesen más hangszeres verzióban is hallhatjuk. Bard, a tóvárosi számkivetett csempész is önálló dallammal képviselteti magát. Egyszerű kis motívum ez, mely őse, a sárkányt egykor megsebesítő, ám a várost megvédeni mégsem tudó Girion témájával rokon. A "Bard, a Man of Lake-Town" mutatja be először, ám már ennél is lehet sejteni, hogy más hangszerrel epikus formában is el lehet játszani, s erre később kapunk is majd példát. A "Protector of the Common Folk" már-már ezt mutatja be, ám a dallam itt még nem kaphatott dinamikus megszólalást, erre a "Girion, Lord of Dale" lesz példa.
     A törpök témája egészen A Gyűrű Szövetségéig nyúlik vissza, a Mória mélyén játszódó jelenetek alatt hallható nemes és komor megoldással jól tudta megidézni egy letűnt nép, az elhagyott nagyság világát Shore, így természetesen itt is ehhez nyúlt. Míg a Váratlan utazásban még a "Misty Mountains" dallama kötődött a törpökhöz, addigra itt már, ahogy egyre közelebb érnek Ereborhoz, az elpusztult város témája veszi át a főszerepet a "Misty Mountains" meseszerű motívuma helyett, mely egyébként nem Shore kreációja volt, s nem is az ő szándéka szerint lett az első részben túlzó mértékben alkalmazva. Dúrin, az egykori törpkirály témája is csak érintve volt az első részben, ám itt meghatározóbb szerepet kap már. A "Girion, Lord of Dale" mély férfikórusában köszön vissza először, majd a "Durin's Folk" egy kicsivel gyorsabb, ám mégis gyászosabb, elégikusabb változatával szolgál, az "In the Shadow of the Mountain" pedig egy nemes, emelkedett verzióját vázolja fel. E téma végül az alkotói folyamat során az összes többi törptéma fölé került, mivel igen ősi történetet mesél el. Ugyanakkor Shore pár hangos változtatással ebből alakította ki Erebor, illetve Thorin témáját is, epikusabb, kevésbé szomorú, emelkedettebb, tempósabb hangulatú változat ez. Valójában kissé túl is lett bonyolítva a törpök dallamvilága, sokféle motívummal kell megküzdenie annak, aki tiszta képet akar látni ezen a téren.

     Nézzünk pár korábbi témát is, melyek új vagy változatlan alakban bukkannak fel. Bilbó dallama, mely az első rész gyakori összetevője volt, itt már nem csendül fel olyan sokszor. Az "In the Shadow of the Mountain"-ben van egy hangsúlyosabb részlete, de igazából e fejezetben már nem ezé a vezérszerep. A tétel érdekessége, hogy Bilbó, Thorin és Smaug témája - a történetet leképezve - csodásan, szinte egymásból építkezve követik egymást. Azog, az orkvezér első részbeli témája, mely Mordor-motívumának utolsó kétharmadából formálódik ki, szintén kapott pár megszólalást; a "Wilderland" elején kifejezetten brutálisan szól, ám ezen kívül fontos felbukkanása már nem igazán van. A gonosz, azaz ebben a szériában a testet még nem öltött Szauron, vagyis a Nekromanta is saját témával rendelkezik, mely értelemszerűen rokonságban áll A Gyűrűk Ura gonosz-témájával. A "Necromancer" és a "The High Fells" szolgál erre példával, az "A Spell of Concealment"-ben pedig már igazán brutálisan szól az eredeti Szauron-téma is, hiszen ekkorra már Gandalf megismerte a gonosz kilétét, így az álca zeneileg is lehullt.
     Ezen kívül az úgynevezett Gyűrű-téma is felbukkan párszor, természetesen a nevezett tárgy feltűnésekor. Az album elején ismerős lehet Bree, a sáros, poros város dallama is, mint ahogyan kis ízelítő erejéig felbukkan Radagast, a barna mágus zakatoló, fura motívuma is. Ezeken kívül önálló, korábban nem hallható témával rendelkezik a törpök által olyannyira vágyott Arkenkő, valamint a kilenc gyűrűlidérc is. Beorn, az alakváltó, medveszerű óriás szintúgy saját motívummal rendelkezik ("The House of Beorn"), és a bakacsinerdei pókok ugyancsak kaptak egy témát, ám ezek rövidebb felbukkanásukkal mindössze színesítik a score-t, jelentős hatásuk nincs. A stáblista alatt a szokásos módon itt is kapunk egy dalt. A Gyűrűk Ura-trilógia esetében női előadókat kértek fel, A hobbit esetében azonban már a férfiakon volt a sor. Neil Finn után a Smaug pusztaságánál Ed Sheeran mutathatta meg, hogy milyen dalszerző, ha egy fantasyről van szó. Az "I See Fire" egy kellemes, gyorsan megjegyezhető dallammal rendelkező nóta, mely tökéletesen passzol a nagy elődökhöz, igaz, az epikusság talán nem annyira sajátja - bár ez már valahol a Finn által elénekelt "Song of the Lonely Mountain"-ből is hiányzott. Sajnos a dal témája - mivel ennek megírásába Shore-t nem vonták be - nem jelenik már meg a score-ban, ami a korábbiakhoz képest visszalépést jelent.

     Összességében minimálisan, de negatívum, hogy a zenén hallatszik a korábbiaktól eltérő zenekar, mint ahogyan a karmester személye, pontosabban Shore ebbéli hiánya, illetve az eltérő hangszerelői kézjegyek. És hiába alkotott a maestro ismét egy nagy zenét, ugyanakkor az erős előzmények tekintetében alkotásával szemben óriásiak voltak az elvárások, így az apróbb hibák, a nem optimális körülmények is nagyobbnak tűnhetnek, mint valójában. S hogy mi lehetett előbb, Shore nem vállalta/vállalhatta el a vezénylést, vagy a londoni zenekar helyett a wellingtoni együttes lett leszerződtetve, ami így a komponista nemtetszését hozta magával, és emiatt nem kért a zenekarral való foglalatosságokból, azt nem tudni. Peter Jackson kavarása sajnos túl homályos, ám van annyira rosszindulatú már az ember - ismerve a filmkészítés sötét bugyrait -, hogy feltételezze, az alkotók nem feltétlenül őszintén nyilatkoztak a saga zenéjének ilyen fokú átalakítását illetően. Mindenesetre a helyzet sajnos hatással lett a végeredményre, amely még ennek ellenére is egy igen magas szintű muzsika, az új témák sokasága miatt pedig egy új színfolt Középfölde zenei világában.