A hőmérséklet mittomén hány fok, de viharfelhők sem számítanak. Szar az élet. Rákban haldokolnak az apák, a férjek és a médiasztárok, amelyik nem, az erkölcsi hulla, messziről bűzlik, nincs elég morfium a lélekre, drogoznak a lányok, megkattannak a fiúk, rettegnek a rendőrök, és uralkodnak a kölykök. Kezdődik egy átlagos, véletlenszerűen kiválasztott nap, nevezetesen épp San Fernando Valleyban, ahol ugyanolyan szerencsétlenek élnek, mint a többi amerikai városban, és érlelődik már a Nagy Amerikai Forradalom, amit az ilyen filmekkel többnyire vissza lehet fojtani. Illetve igazságtalan lennék, ha nem jegyezném meg, hogy a Boogie Nights rendezőjének, Paul Thomas Andersonnak a filmje nem egészen az a geciamerikai indulatlevezető film, de inkább a mély melankóliát választja utána az ember, vagy a pengét a torokra, mint a cselekvést, vagy azt, hogy odautazzon valaha.
Mert mit is látunk hirtelen egymásutánban, kemény vágásokban, ideges svenkekben ebben a nagy amerikai lelkiállapot-feltáró panoráma-múzeumban? Ahol a pergő képek avagy a látszat ellenére igen nehezen bontakozik ki valami. Mire igen, addigra már lőttek a felhőtlen estének. Egy haldokló apát mutat a képsor, egy fiatal érdekfeleséget, amint morfiumért alázkodik, a férfi betegápolót, a híres okostojás-vetélkedő ebhugyozó gyereksztárját, annak pszichopata édesapját, a híres okostojás-vetélkedő néhai gyerekzsenijét egy kocsmában, amint szeretetet osztana, mindhiába. Továbbá a rákban agonizáló show-gazdát, amint meg- és eltántorodik, a szerelmes rendőrt és akibe beleesik, a kokó- és tévéaddikt befüggönyözött csajt, akinek szintén haldoklik az apja, pedig nem is szereti, és akit egyébként Claudia Wilson Glator játszik, aki igazi antisztár, antikriszta lett ebben az alakításban. Nem utolsósorban pedig, a sok kisebb szerencsétlenek előtt, a nőleigázó tréning médiaguruját, Tom Cruise-t, aki szintén felejthetetlent és forradalmit alakít, teljesen szélsőségesen undorítóra véve a magabiztos, majd látványosan összeomló figurát. Szóval minden van itt, és minden út összefut, ahogy a klasszikusok mondják, és az árnyékból a fény kijut, de addigra már Aimee Mann romantikus és egyben disszonáns, nagyszerű soundtrackja sem menti meg a nézőt az összeomlástól.
