Frenák Pál: Lakoma
Frenák Pál francia-magyar táncos és koreográfus tíz-egynéhány éve alapította a Compagnie Pál Frenák nevű társulatát Párizsban, amely nem egészen azonos a budapestiek idegeivel körülbelül három éve kísérletező és hisztérikus sikereket arató, azonos nevű társulatával. A Lakoma (Festen) című, szemérmetlenül felkavaró, új kreációjukat most mutatták be a Trafóban. Ismét elmondhatjuk, hogy nem éltünk hiába.
Csupasz testek akrobatikája, emblematikus nemiszerv-bemutató, önzőzés, bejövés, kimenés, kergekórság, izomrángás, öntestdögönyözés volt elég. Frenák szerencsés összetételű, heterogén társulata szereti ezt, mert azért álltak össze, hogy saját maguk örömére megdögöljenek a színpadon, a mélylélektanilag defektes, cirkuszra éhező népség pedig nem ellenzi, mert kukkolni akar, fürdőzni az eleven húsban, a puszta látványban. A darab, ami nem a platóni és nem a lucullusi értelemben vett lakomáról szól, de akár arról is, bár ezt felesleges szájtépésnek tartom, mert inkább szól egy szétszéledt kecsketábor szofisztikált birkanyájjá alakulásáról, mint a filozófusok táplálkozásáról, szóval az előadás, ki tudja, mitől, de működik. Talán attól, hogy a kopasz mentőorvosnő, aki belülről is ismeri jól az életet, túlfűtött önkifejezése eksztázisában rángatózó marionettet alakít. Vagy mert az exnéptáncos végre széttombolhatja magát, mert nem köti meg két lábának csapkodását a táncrend, a komoly, frankofób koreográfus ugrálhat, mint idióta pilóta szőnyegbombázás után, a rokkant ejtőernyős lebeghet szabadon, a profi akrobata csúszhat-mászhat veszélyesen a kötélen, a fények úgy esnek, ahogy puffannak, a zene a nyugtalan keresést és kutatást követi, a jelmezek, különös tekintettel a napraforgó-köntösre, annyira decensek, hogy az már szép. Minden önmagáért történik, és mindenki csak önmagáért létezik, mint a pláza-szabadcsapatok, a fogyasztás kimeríthetetlen lehetőségeivel élők, akik azért letaperolják egymást a jótékony tömegben, hogy legyen valami élményük a testiségről.
Nem akartam ennyire hamar új darabot csinálni - mondja a koreográfus -, hiszen egy olyan közönségkedvenc után, mint tavaly a Tricks and Tracks, nehéz volt megfelelni a saját elvárásaimnak. Részben igaz, amit Frenák mond, hiszen a nagyvárosi privát lüktetés és a hagyományok ellentétein alapuló tavalyi előadás feszességét fizikailag is nehéz lett volna felülmúlni. A frenákos stílus, ami a csapat már említett heterogenitásából és a mozgások ideges, a maszturbációhoz hasonlítható túltelítettségéből fakad, most is átjött a színpadról, de a produkció mégsem volt az előző hiú mása. A végén pedig igazi közönségfenyegető interaktivitásba torkollt, ami azért hátborzongató, mert benne van annak a lehetősége is, hogy nem jön be. Ettől válik teljesen világossá, hogy itt végig az intimitásról beszéltek, ha nehéz volt is kivárni.
