Robert Mitchum, a markáns arcú amerikai színész már 1997 óta halott, s ehhez a filmhez is leginkább annyi köze van, hogy egyik utolsó filmjét, A halott embert (melynek címében viszont nem ő szerepel) Jim Jarmusch rendezte, akinek pedig Olivier Babinet és Fred Kihn köszönhet igen sokat azzal, hogy első játékfilmjük ilyen lett, amilyen.
Legendák nyomában
A film címében emlegetett Mitchum afféle másodvonalbeli sztár volt Hollywood csillagoktól hemzsegő aranykorában. Fura arcberendezése, robusztus alkata nem is igen tette alkalmasnak bármilyen szerep eljátszására, így elsősorban thrillerek rosszfiúinak karcos megformálójaként (pl. az eredeti Cape Fear pszichomanusa) emlékszik rá a filmvilág. Díjak, nagy elismerések pályáján csak igen szolidan potyogtak, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy az ötvenes-hatvanas években még nem volt ennyi fesztivál, mint manapság. Az igazi legenda-státuszt számára a kilencvenes évek nagy film noir-revivalja hozta el, valamint Jarmusch fent említett filmje, még épp' időben. A Robert Mitchum halott! című filmben amúgy a címen kívül el sem hangzik a neve, legfeljebb a filmen végighúzódó, klasszikus hollywoodi melodrámákat idéző jelenet utalhat egyik filmjére, a főszereplő srác hasonlóan elrajzolt fizimiskáján túl. Egy másik idekapcsolódó, közismert legenda az, amely a már többször emlegetett Jarmusch első igazán nagy sikerét, a Florida, a paradicsom című film elkészültének körülményeit övezi. Jarmusch Wim Wenders Dolgok állása című filmjénél dolgozott zeneszerzőként (!), és így stábtagként juthatott hozzá a forgatáson el nem használt, maradék filmtekercsekhez, melyre aztán már Amerikában mini stábbal és haverokkal leforgathatta 'A' független filmet, ami azóta is mintául szolgál minden ifjú filmesnek – így a francia Babinetnek és Kihnnek is.
[img id=338542 instance=1 align=left img]A road-movie
A műfajt persze, nem Jarmusch, még csak nem is Wenders találta ki, mellyel viszonylag kevés pénzből lehet "nagyot ugrani". Az eredete ráadásul valahol messze a film feltalálása előtti időkben gyökerezik, egészen az ókorban, Homérosz idejében, hiszen az első "road movie" tulajdonképpen az Odüsszeia volt, de ha megbocsáttatik nekem némi profán kiszólás, akkor a Biblia Evangéliumai is tulajdonképpen egyfajta utazástörténetek. Az irodalomban aztán rendre felbukkant az utazás, mint fő cselekményszervező tényező, gondoljunk csak Gulliverre például. A road movie persze alapvetően filmes műfaj, komoly vita folyik arról, melyik volt az első ilyen alkotás. Némelyek a Hatosfogat című klasszikus westernt, mások a Szelíd motorosokat emlegetik. A lényeg azonban az, hogy ez egy tipikusan olyan műfaj, mellyel igen nehéz nagyot bukni: egyrészt, mert mindenki szeret utazni, másrészt pedig tényleg minimális büdzséből meg lehet oldani a dolgot.
A recept
Mi kell egy jó road movie-hoz? Néhány utazó, akik nem árt, ha valami fura fazonok, hiszen az utazók mindig magukon hordozzák a megtett úton felvett élményeket, és ahhoz is kell valami különcség, hogy az ember csak úgy útra kelljen az otthon jó meleg kényelméből. A furcsa amellett érdekesebb is, mint a hétköznapi szürke, mint ahogy az all inclusive hurghadai üdülés nem utazás. Kellenek szép, de legalábbis érdekes tájak: ez a legegyszerűbb tétel, hiszen minden szép, de legalábbis érdekes, ami máshol van. A kalandok adják magunkat, ezt tudja mindenki, aki már legalább egyszer elindult világgá. Állítom, hogy bárki (értsd: bárki) ha elindul, csak úgy, bele a világba, és szépen leírja naplószerűen úti élményeit, abból (némi fésülgetés után) nyugodtan lehet egy közepes road movie-t forgatni. Akár ilyet, mint ez is. Kell aztán jó zene. A legnehezebb a vége pontjának megtalálása, avagy az utazásban a legszarabb mindig a megérkezés, vagyis a vége. Szóval, s Robert Mitchum halott! című film is ilyen. Vannak fura fazonok, olykor kedves, máskor szinte abszurd kalandok, van gyűrődés közben, szól a zene, valami elszállt, pszichedelikus rockabilly, tájak, Lengyelország és Norvégia hegyei és tengerpartjai, aztán a "szomorú vég". Ami pluszt a sémához hozzá tudtak adni a film alkotói, az a filmes koncepció. Hőseink egy nyolcadrangú, sarkkörön túli filmfesztiválra igyekszenek, filmes ambícióikat megvalósítandó, s ez az utazás jó alkalmat kínál az alkotóknak, hogy telepakolják a filmet egy csomó idézettel és utalással, melyekkel példaképeik, de főként Jarmusch, Kaurismaki előtt tisztelegjenek. Természetesen ezt az "ommázsolást" nagyon finoman, burkolva teszik. A felszínen csupán egy csendes, furcsa, de bájos történetet látunk, melyben két ügyefogyott, jelentéktelen és tökéletesen tehetségtelen filmes figura próbál életben maradni és elkészíteni első filmjüket – miközben a film, mint médium, gyakorlatilag haldoklik.
Kinek ajánljuk?
- Filmekben műveltebb nézőknek.
- A road moviek kedvelőinek.
- A rockabilly, psychobilly, valamint a noise és az elektromos kísérleti zene kedvelőinek.
Kinek nem?
- Annak, aki türelmetlenül szokott dobolni az ujjával, hogy: Mikor történik már valami?!
- Annak, aki szerint road movie az ötlettelen, tehetségtelen filmesek műfaja.
- Annak, aki utazás közben leginkább aludni szokott, de legalábbis olvas, zenét hallgat vagy filmet néz a laptopján.
7/10