Az ír Jim Sheridan amerikai remake-et készített egy dán filmből: családi dráma, a háború borzalmai, szerelmi háromszög és megkattanás, akárcsak az eredetiben. Ám ugyanazt megcsinálni csak akkor érdemes, ha jobbat hozunk ki belőle.
A háború áldozatai
Sam (Toby Maguire) hős tengerészgyalogos, jó férj, remek apa, és szüleinek büszkesége. Nem úgy, mint a család fekete báránya, a semmirekellő Tommy (Jake Gyllenhaal), aki épp a börtönből szabadult. Amint azonban ő hazatér, Samnek távoznia kell, a kötelesség ugyanis Afganisztánba szólítja. Szerető felesége, Grace (Natalie Portman), és két kislánya azonban hiába várja haza, mert a helikopterét lelövik a tálibok. A család úgy tudja, hogy meghalt, mindenki magába roskad, de aztán az élet megy tovább.
A megszelídült Tommy sok időt tölt a gyerekekkel magára maradt Grace-szel, miközben a korábbi ellenszenvet szimpátia és vonzalom váltja fel. A családfő elvesztése óta tátongó űr épp kezd enyhülni, amikor érkezik a hír: Sam nem halt meg, csak fogságba esett, de megmenekült. A fogság alatt történt szörnyűségek azonban kifordítják önmagából a férfit, és gyötrő féltékenysége sem javít a helyzeten. Az újraegyesült család élete pokollá válik, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a két fivér nem is különbözik annyira: a rosszfiú is tud jó lenni, és a jófiú is nagyon rossz, ha úgy hozza az élet. Kérdés, hogy sikerül-e megelőzni az újabb tragédiát, és visszatérhet-e valaha a család élete a normális kerékvágásba?
Ugyanaz másképp
Susanne Bier 2004-es filmjét Testvéred feleségét... címmel mutatták be nálunk. Aki látta az eredeti változatot, annak értelemszerűen semmi újat nem mond az ismételt megfilmesítés, bár rossznak egyáltalán nem mondható. Mivel azonban a dán film jobb, ráadásul csak néhány éves, sok értelmét nem látom az újrázásnak. Hacsak nem arról van szó, hogy a történet másképp ismeretlen maradt volna az amerikai mozinézők tömegei előtt. Márpedig nem hátrány, ha egyre több amerikai honpolgár fejében fordul meg a gondolat, hogy mindenkinek jobb lenne, ha nem játszanák el a világ megmentőjét. Ám ha ez lett volna a cél, akkor ezt a mondanivalót sokkal jobban ki kellett volna domborítani. A film ugyanis lényegében csak a tálibok kegyetlenkedésének tulajdonítja a férfi pszichés megrokkanását, a háború értelmetlenségéről, lélekgyilkolásáról, az afganisztáni konfliktusról, arról, hogy mit keresnek ott egyáltalán az amerikaiak - nem mond semmit.
Jó, de nem idevaló
A szereposztás nagyon felemás. Tulajdonképpen mindhárom főszereplő jól játszik, de alkatilag egyikük sem igazán alkalmas a kapott szerepre. Maguire túl tejfelesszájú: hiába lesz 35 júniusban, de 20-nak néz ki, és folyton a Pókember jut róla az ember eszébe. Így aztán nem meggyőző részéről a kemény tengerészgyalogos-imidzs. A szintén gyerekképű, bociszemű Gyllenhaal se túl hiteles rosszfiú, hiába borostás és tetovált. Portman pedig olyan, mintha egy magazin-címlapról lépett volna le, kissé idegenül hat az átlagos, kertvárosi, kétgyermekes katonafeleség bőrében. Egy esetben azonban biztosan nem nyúlt mellé a szereposztó munkás: a nagyobbik lányt alakító, koraérett Bailee Madison tízévesen leiskolázza nagynevű kollégáit. Minden bizonnyal hallani fogunk még róla.
Kinek ajánljuk?
- Aki nem látta az eredeti dán filmet, és nincs is lehetősége megnézni.
- Aki fogékony a társadalmi színezetű családi drámákra.
- Aki tanúja szeretne lenni egy fantasztikus gyerekszínész-alakításnak.
Kinek nem?
- Aki látta az eredeti dán filmet, vagy még nem, de van választási lehetősége.
- Aki bátrabb világrendőrség-ellenes állásfoglalásra számít.
- Aki mélyebb férfi-nő kapcsolat-ábrázolásra számít.
6/10
