Bujkál egy jó film a mozikban. Az olyan szédületes giccsek mellett, mint például az Ősz New Yorkban, nem is szégyen tízsoros kis moziterembe besuvasztva lenni. Tündököljön csak az igénytelen hülyeség kedvére, rántsa le a sárba a tehetséges Winona Rydert és az öregedő szépfiú Richard Gere-t. Azok, akiknek elég jó a szimatuk, úgyis megtalálják a mozik szűk folyosós útvesztőjében A Kelet az Kelet című angol komédiát. Az ismertetők alapján meglehetősen érdektelen filmről nagy meglepetésre kiderül, hogy valódi, szabad és természetes vígjáték olyan pompásan használt klasszikus gegekkel, amikről már-már elfeledkeztünk. Most egyszerre itt vannak az orrunk előtt, és ráadásul nagyon jól működnek.
Jön haza a muzulmán emigráns apa a lepusztult északangol kisváros utcáján, miközben hitehagyott gyerekei otthon kolbászt és szalonnát falnak. Az utolsó pillanatban szerencsére valamelyikük észreveszi a közelgő veszélyt. Már csak kétszáz méter, már csak száz, már mindjárt belép - és mire ott áll a szoba közepén, minden eltűnt. Persze mi mindent tudunk, és mindent látunk. Az őrült rohanást, a repülő lábast, az egészben lenyelt kolbászt, és röhögünk, mint a gyerekek a Vitéz Jánoson.
Pedig A Kelet az Kelet rendezője, Damien O'Donnell a tűzzel játszik. Egy Pakisztánból Angliába bevándorló, angol feleségével közös gyerekeiket nevelő családapa kétségbeesett hadakozásáról szól A Kelet az Kelet. A hetvenes években járunk, amikor hirtelen politikai támogatást nyer az idegengyűlölet, és a család számára is akkor lesz nyilvánvalóvá, hogy gyerekeik már nem lesznek soha engedelmes hívők, akik apjuk rendelésére látatlanban vesznek feleségül muzulmán kisasszonyokat, akik szorgalmasan eljárnak a mecsetbe, és egyéb vágyuk sincs, mint hogy nevetségessé váljanak diszkóba járó barátaik előtt.
Damien O'Donnell szerencsére nem okoskodik szomorkásan a helyzetben lakó drámáról, az identitás elvesztéséről és az aszszimilációról, hanem lazán, nagyon finom szituációs érzékkel, rengeteg apró utalással és esetenként jólesően harsány poénnal, teljes önfeledtséggel színez egy alaphelyzetet. Régen láttam ilyen könnyed filmet, amelyen nem látszik az erőfeszítés, csak annak a biztonsága, hogy a rendező pontosan tudja, mit akar csinálni. Nem jön zavarba attól, hogy nincsenek elmélyült, absztrakt gondolatai, csak a figuráit ismeri pontosan, rájuk hagyatkozik, meg saját életismeretére, és az egészből valami olyasféle dús és kedélyes közeg jön létre, mintha egy adomázó társaságban ülnénk. Egyik helyzet hozza a másikat, egyre világosabbak lesznek a karakterek, és egyre többet tudunk meg a közegről, a hetvenes évek Angliájáról és a főszereplő családjáról. Úgy gabalyodunk bele ebbe a világba, mintha semmi nem lenne ennél természetesebb. Bizony, ez nem kis rendezői érdem.
Az egész filmen valami nagyon jóleső boldogság ül. Fantasztikus színészek, akik úgy bánnak az arcukkal és a mozdulataikkal, hogy a film végére szabályosan megszeretjük őket. Ismerik a szakmájukat, kitűnő az ízlésük és elmélyült az életismeretük. A rendező buján rakja egymás mellé rengeteg ötletét, de mindig figyel arra, hogy ne vigye túlzásba a tobzódást. A film látványtervezője, Tom Conroy pedig olyan aprólékos és lenyűgözően finom munkát végez a film hangulatának megteremtésére, hogy szívem szerint a Meseautó teljes tervezőgárdáját beíratnám hozzá egy alapkurzusra.
Nem nagy film A Kelet az Kelet. Kis film, józan film, vidám film, okos film - és nagyon szerethető.
