Haute Cuisine, molekuláris gasztronómia, Michelin-csillag – akiknek ezek a fogalmak nem mondanak semmit, nem tudom, mennyire tudják majd értékelni Daniel Cohen vígjátékát, de akik kicsit is sejtik, mi fán terem a kulinária, egy sírva-nevetős, térdcsapkodós mozizásra számítsanak.
Mert bizony kell némi háttértudás ehhez a filmhez, ismerni kell a szakácsok lélektanát, és nem árt az sem, ha némileg járatosak vagyunk a nouvelle cousine legújabb trendjeiben is. Mert Cohen – aki forgatókönyvíróként is jegyzi ezt a poéngyűjteményt – pontosan ezek kifigurázására vállalkozik legújabb filmjében.
Jacky Bonnot (Michaël Youn) tehetséges szakács, aki azonban nem képes kompromisszumokra, folyamatosan küldik el minden állásából. Sokadik hónapos párja (Raphaëlle Agogué) kedvéért hát civil melót vállal, egy idősek otthonának mázolásába kezd. Persze hamar kiköt a konyhán, ahol két ecsethúzás között besegít az elveszett szakácsoknak, és rögtön az öregek elsőszámú kedvencévé válik. Az éppen odalátogató gasztronómiai legenda, Alexandre Lagarde (Jean Reno) felfigyel a fiú főztjére, és hamar fel is veszi saját éttermébe, hogy aztán ketten küzdjenek meg a megátalkodott főnökkel és a Michelin kalauz csillagukat fenyegető inspektoraival.
A történet nem is lehetne egyszerűbb, a kiszámíthatóság békés talaján hömpölyög a mese, de nem is ez itt a lényeg. A hangsúly a mókán van, a jóízű humoron, az odakacsintós poénon és a felszabadult nevetésen. Daniel Cohen nem ígér nekünk ennél többet, ezt azonban kifogástalanul teljesíti. Már a főcímben elkezdi a bolondozást, hogy aztán minden pillanatban újabb és újabb fricskákat adjon a manapság igencsak magas lovon ülő csúcsgasztonómiának. Van itt minden, szentírásként kezelt receptek, kék báránybríz spagetti, az igazi kegyelemdöfést azonban a spanyoloktól kapjuk. A molekuláris gasztronómia istenének szerepében – aki ugye a valóságban a katalán Ferran Adria –Santiago „Torrente” Segura tanítja meg hőseinket hogyan zárják füstölgő kockákba a kacsát, s nem mellesleg néhány igen hasznos tippet is ad egy ehető bomba készítésére. Elszabadul a káosz, de persze a szakácspáros a végére nemcsak a családtagok szeretetét nyeri vissza, de megfőzi a Michelin ellenőröket is: család is marad, csillag is marad, mindenki boldog – többek között a néző is.
Nem kötözködöm, két fájdalmam azért mégiscsak van a filmmel kapcsolatban. Az egyik, hogy míg Michaël Younra bármikor rábíznám a vacsorafőzést, Jean Renóról egy percig sem tudom elhinni, hogy sztárszakács lenne – különösen az igencsak hiteltelen kalácssütős jelenet után. A másik, hogy miközben a fordítás csak úgy tobzódik a nyelvi gegekben, a szinkron megint harmatgyenge lett. Nem értem, miért. Ebben legendásan jók vagyunk, az utóbbi időkben mégis annyira természetellenesnek érzem a magyarul beszélő filmeket. Ezektől eltekintve azonban igencsak elégedetten – és nagyon éhesen – jöttem ki a moziból, mert bizony rég nevettem utoljára ennyit, mint Daniel Cohen Én, a séfjén.
