Tanár úr, én készültem. (Milyen tanár úr? Hannibál. Ámbár a filmművészet teli van tanarakkal.) Persze nem nagyon kell odalenni ezzel a készültséggel, nem sokba van az egész, csak azért mesélem el, hátha beleszaladnak egy feleltetésbe mozi után. Sziasztok, a Rajongótól vagyok, bejön nektek az emberevés? Az ilyesmire azért illik valami okosságot mondani. A filmekről való beszéd azért jó, mert a nagy kérdésekre adandó helyes válaszok már megvannak rég, még csak válogatni se nagyon kell közülük, csekély hibaszázalék mellett kapkodhatjuk le ezeket a polcról. A készület tehát: tudhattuk, A bárányok hallgatnak nem kerülhette el a sorsát, bizonyos volt, előbb-utóbb kis folytatása lesz neki. Ilyen időket élünk, csak az okozhat némi fejtörést, hogy eztán Ridley a Gladiátort vagy a Radiátort folytatja örömünkre.

Milyen a jó folytatás?

Elsősorban tovább folytatható. Mit gondolnak, Scott milyen folytatást készített? És van-e belőle rendezői változat?

A Hannibal esete azért ennél némileg bonyolultabb, akár alkotói, akár befogadói szempontból is. Például már az előzmény is adaptáció volt, de még mennyire. Nem elég, hogy egy regényből készült, de a héten láttam a rádióújságban, hogy valamelyik tévé nyomott valami tényfeltáradékot az igazi Hannibal Lecterről, hát istenem, állítólag gladiátorok is voltak.

Mármost az adaptálás milyenségét, magát az adaptációt vizsgálni első megközelítésben meglehetősen perverz időtöltésnek gondolhatjuk egy olyan esetben, amikor a regény íróját majd tíz évig folyamatosan, napra nap vegzálja egy zászlóaljnyi moziproducer, hogy ugyan, komám, írjál már egy folytatást is a szép könyvedből. Ugyan mi lehet abból, ha kötélnek áll a pofa? Majd elfelejti, hogy azért ír, hogy film legyen a soraiból, és hála frissen támadt memóriazavarának, jól megújítja az elbeszélő próza megkövesedni látszó hagyományait. Ugye nem. Thomas Harris sem cselekedett ekként. Elgondolkodott inkább, hogy mit is kezdhetne ezzel a mérsékelten szimpatikus fráterrel, aztán belevágott. Nyilvánvaló, hogy nem az igazi Hannibal Lecter lehetséges dolgainak továbbgondolásán törte magát. Ám az talán meglepőbb, hogy nem is az ő H. Lectere birizgálta a fantáziáját. De miért is lenne ez meglepő. Csöng a mobil. Dino vagyok (a De Laurentiis), hogy állunk, hogy állunk. Nyugi, mindjárt kész, csak alanyban és állítmányban gondolkozom, mennyit is mondtál? Elkerülhetetlen volt, hogy T. Harris ne Anthony Hopkinsban gondolkodjék. Mi állna jól a jó nevű színésznek?

Más se lenne ezzel máshogy, nem kell ehhez produceri nyomásgyakorlás. Gondolják csak el. Becsönget egy csávó. Vadidegen. Derűs estét kívánok, jöttem, hátha van egy kis maradék a nagymamából. Simán kidobnák. Mit akar, még csak nem is hasonlít Anthonyra, na húzzon innen. Érthető, hogy Tomnak is Hannibál Hopkins maradt, bár ezt, mint hótszuverén íróember némileg sérelmesnek érezhette. Amiért könyvében többszörös arcműtéteket emleget a korosodó emberevő kapcsán. Vajon komolyan gondolta? Nyilván nem, csak viccelt. Hogyan is jelenhetne meg Anthony mondjuk Grespik László arcával a folytatásban, ki nézné azt a Heti hetes résztvevőin kívül? Ám nincs a világon az a vicc, amit Hollywoodban ne vennének komolyan. Clarice Starling például egyetlenegy inci-finci orrplasztikán sem esik át egyik regényben sem. Na és, ki az? Hát ez az. A bárányok hallgatnak című dolgozat esetében még Jodie Foster volt. Most Julianne Moore, és ezzel még vége sincs az arccseréknek, lévén az egész cucc onnan indul, hogy Lecter egykori, sorszám szerint hatodik áldozata valahogy túlélte. A huncut Hanni anno levágatta vele az arcát, és odalökte a kutyáknak, de ez nem sokat ártott neki, lett műbőr a pofájára és bosszúvágy a szívibe elegendő a folytatáshoz. Na, őt például Gary Oldman adja, fene tudja, miért, hiszen csak a stáblistáról lehet fölismerni.

Mindegy, ezzel nem oldódott meg a kérdés, hogy mi állna jól Anthony Lecternek. Vagy, ha akarom, milyen nosztalgiák ébrednek egy íróban Hopkins neve hallatán? A napfényes Itália mérsékelten eredeti, ám roppant látványos, amerikai folytatásokban már többször is bizonyított, vezető színművészei, a gyakori nemzetközi felkéréseknek hála, bájos akcentussal nyomják az angolt, és beérik a Hollywoodban szokott gázsi egy kisebb hányadával is. Az ilyesmiből eddig csupa jóság született, gondoljunk csak a sok Keresztapa számos szicíliai és római jelenlétére, melyekben Pasolini kedvenc hősei bedolgozóként öldösik a neorealizmus legjavát.

Thomas Harris Hannibal lektűrje így a festői Firenzében játszódik, és bármilyen hosszas gondolkodás után is ezt nevezhetjük a folytatás egyetlen találmányának. Hogy ez mennyire eredeti, azt mondtuk, semennyire. Ám ahelyett, hogy fanyalognánk, be kell lássuk, a tutira menés nem is tűrne meg többet. Márpedig egy második rész esetében nem tutira menni egyenlő az öngyilkossággal, ami itt teljesen inadekvát lenne, hisz Hannibál készségesebb, mint fénykorában.

Afelől meg igazán nem lehetnek kétségeink, hogy ami tuti, az Ridley Scott keze alatt a tutinál is biztosabb. Miről is szólt A bárányok hallgatnak? ´szintén szólva, emlékszik a fene, nekem csak annyi maradt, hogy minduntalan arra kellett várakozni, Hancsi mikor és hogyan szabadul meg tudományos mennyiségű kötelékeitől, hogy halomra öldösse a mellékszereplőket. No, ebben most sincs hiba, Ridley ebből alapított iskolát. Az Alienben arra kellett várni mindig, hogy mikor és honnan ugrik elő az a marha nagy nyálkás-taknyos szörny és zabálja föl a statisztériát.

Hogy végül érdemes-e megnézni a Hannibált, azt nyilvánvalóan nem én fogom megmondani. Erre is megvannak a receptek. Aki bírta A bárányokat, vagy úgy emlékszik, hogy tetszett neki, bizonyára ezt sem hagyja ki. Aki arra gerjed, ahogy a tüzes nap a Ponte Vecchio mögött az Arnóba bukik, az jobban teszi, ha a Koffer című izé helyett ezt választja, hiszen Ridley azért mégsem Bayer Zsolttól tanult filmet csinálni. Ám legjobban mégis azok járnak, akik olvasták a regényt (tavaly jött ki a Magvetőnél, fordította: Bihari György). Attól se kellett a falnak menni, de egészen más volt a vége. Mintha az írót nem faszcinálta volna annyira a folytatás lehetősége, mint Ridleyt. Sebaj. Majd néhányszor még fölhívják telefonon.