Múltkor egy Spanyolországról szóló útikönyv értékelését e szép vidék szerelmes-kardozós-partraszállós történelmének azon pontján hagytuk el, amikor a mórok épp befészkeltek. Nem kellett csak egy hét, s máris ott tartunk, hogy a mórok kiseprűzve, itt az ideje a zsidók barackolásának - s mindez csak annyiba tellett, hogy letegyük a bédekkert, és elmenjünk a moziba. A szerelem és a kardozás - kell-e mondanunk - itt is stimmel.
Ha akadt megfelelően promotált film az utóbbi időben a hazai piacon, az kétségkívül ez volt - noha távolról sem nevezhető valami nagy nemzetközi szuperprodukciónak. Persze mégis érthető, hogy miért oly kedves ez mozis szívünknek, hisz Magyarországon forgatták, magyar (és külföldi) színészek meg egy "világsztár" közreműködésével. Így az elmúlt fél évben bőségesen szerezhettünk információkat arról, hogy Christopher Lambert szereti-e a magyar konyhát, mit szól a pesti lányokhoz, s rendben felkereste-e a műemlékeket, gyógyfürdőket. Ide legyen elég: derekasan teljesített.
Ám elmondhatjuk-e ezt a vásznon látható produkciójáról is? Ja, igyekezett. Mely igyekezetből kénytelenek vagyunk a minket - az elmesélt körülmények miatt - amúgy is jobban érdeklő keletkezési körülményekre következtetni. A nagy világsztár stábja alighanem elérkezettnek látta az időt, hogy összehozzon egy igazán jó meccset pártfogoltjának. Hogy mennyi követ mozgattak meg a nemes cél érdekében, azt nem tudhatjuk, de kaparhattak volna még egy kicsit, hiszen A harag napja minden kockájáról csakúgy dől a szegényszag. Amit persze a vállalás nagyralátó volta csak felerősít. Végre is egy XVI. századi história komoly büdzsét igényelne, mert történjék benne bármi, a mű alaphangulatát jórészt a környezet határozza meg. Bár gondosan megtervezett díszletek és kosztümök közt mozgunk, csak az utóbbiakra nem lehet panasz, a játszó személyek amikor nem egymás nyakát, akkor a kulisszákat hasogatják. Talán csak annyi számít üdítőnek, amikor kilovagolunk a papírmaséból - ez majdnem három perc is megvan.
A sztoritól sem leszünk sokkal boldogabbak. Legyen egy jó kis vérengzős, ölelkezős, kupát emelgető bűntörténet az inkvizíció korából, loccsanjon vér, bor, dézsából a feredővíz - oh, igen, ez olyan ötlet, amivel lehet mit kezdeni. Ám az alkotói munka itt alighanem véget is ért, a Lambert filmsztári feltámasztásán igyekvők elégedetten hátradőltek, megtették, amit a nagy ember és a közjó megkövetelt tőlük, s az egészet - egy budapesti fapados jegy kíséretében - odaadták a nagy reményű rendezőnek, na, erre varrjál gombot!
S lett, ami lett. A leírhatatlanul merev Christopher Lambert erősen izzadmányos kísérlete a fennmaradásra - leírhatatlanul merev asszisztenciával súlyosbítva, politikailag tolakodóan korrekt szószszal nyakon öntve, végtelenül kimódoltan és hótt unalmasan előadva, egy Keresztapából csent fináléval (hogy az pont hogy jön ide - mint egy rossz vicc). Magyarországon - az előzmények miatt; hogy valamennyire a miénknek kell éreznünk - nyilván szolid kasszasiker, s bukta az egész vi-lágon.
De semmi baj, szerintem Christopher nem adja fel.
