A Terápia egyértelműen bizonyította, hogy minőségi napi sorozatra szükség van itthon is, történetet, színészeket, katarzist akar a nép.
Pedig a Terápiával igencsak nagyot kockáztatott az HBO: drámai sorozatot hozni egy olyan országba, ahol a Barátok közt / Jóban - rosszban hegemóniáját nem lehetett semmivel sem megtörni - egészen eddig. A korábbi Társas játék esetében sokkal-sokkal könnyebb helyzetben volt a csatorna, jóval közönségbarátabb formátumot kellett eladnia és gyakorlatilag ismeretlen történetet meséltek el - az eredeti izraeli sorozat nem volt műsoron Magyarországon. Noha a Terápia is izraeli mintán alapszik, a Be Tipult már több országban is remakelték, és az amerikai In Treatmentet elég sokan megismerték, azaz sokan szerették vagy éppen utálták már a sorozatot, mire a hazai verzió elkészült.
Aki mer, az nyer - tartja a közmondás, és a Terápia elsöprő kritikai sikere éppen annak a visszaigazolása, hogy felbecsülhetetlen mennyiségű és minőségű kreatív energia lapul a magyar filmesekben kihasználhatatlanul. A gyártás időzésítésével szerencséje volt az HBO-nak, a magyar filmfinanszírozás két szűk esztendejében a legszínvonalasabb magyar szakemberekkel dolgozhattak, gondolunk itt olyan nagyágyúkra, mint az operatőr Máthé Tibor vagy az azóta sajnos váratlanul elhunyt Stork Csaba díszlettervező.
A csábító külcsín persze vajmi keveset számítana, ha a képernyőn látható történet nem ejtené rabul a nézőket. A dícséret elsősorban az írókat illeti, és nem szabad elfelejteni az eredeti koncepció kidolgozójának, Hagai Levinek a nevét, akinek az egész kipattant a fejéből, hogy legyen egy olyan napi sorozat, amelyben egy pszichológus életét követjük nyomon. A magyar írók (Gigor Attila, Szekér András, Kovács Kriszta és Baráthy György) Tasnádi István vezetésével hozták össze a negyven rész történetét.
A két rendező, Gigor Attila és Enyedi Ildikó elsőrangú munkát végzett: Enyedi szálaiban (hétfő-kedd-péntek) inkább a pszichológus saját lelki vivódásait mutatta meg, míg Gigor az általa rendezett epizódokban (szerda-csütörtök) inkább arra koncentrált, hogy a főszereplő Dargay azért valójában jó szakember. A legizgalmasabb narratíva kétségkívül a pénteki szupervízió volt, amikor a hóhért akasztották, és kiderült, hogy még a segítőkre is bőven ráfér a segítség.
Az alakítások elemzése során hosszan dicsérhetnénk a rendezők színészvezetését, a jól megírt dialógokat, kiemelhetnénk Mácsai Pált, Nagy Zsoltot vagy Für Anikót, és anélkül, hogy az ő teljesítményüket lebecsülnénk, azt kell mondani, hogy a Terápia tulajdonképpen arról szólt, hogy az amatőr Sztarenki Dóra felmosta a padlót a magyar színészek legjavával.
Az első két rész láttán még lehettek kétségeink a Terápiával kapcsolatban, de a harmadik részben Zsófi gyakorlatilag magához láncolja a nézőt. Olyan energia, erő, őszinteség jön a karakterből, hogy teljesen olyan, mintha tényleg egy sértett kamasz forrongana a pszichológus kanapéján. Kétségkívül Sztarenki a legjobb a sorozatban, de a hivatásos színészek becsületét végül Blaskó Péter mentette meg, az utolsó héten akkorát játszott, hogy attól szó szerint leszakadt a ház.
A Terápia hazai fogadtatása egyértelművé teszi, hogy a széria folytatásért kiált: az izraeli változatból két évad készült, az amerikai verzióból is három szériát forgattak le. A Terápia arra is bizonyítékul szolgált, hogy a napi sorozatok nem feltétlenül az olcsó népszórakoztatás eszközei, hogy igenis lehet színvonalas drámai sorozatot készíteni, és hogy a dráma alatt nem a nyomasztást és még csak nem is a humor hiányát kell érteni, hanem alapvető emberi határhelyzeteket.
Kinek? Mindenkire ráférne egy jó kis terápia, nem csak lélekbúvárokra.
