Ellentétben a film magyar címével A király látogatása – VI. György szereplése ellenére – elsősorban nem az angol királyról, hanem az amerikai elnökről szól. A király beszéde után ez ismét egy olyan film, ami arról próbál meggyőzni minket, hogy a történelmi személyiségek is hozzánk hasonló problémákkal küszködő emberek.
A film a világ leghíresebb kerti partiját állítja középpontjába. Franklin D. Roosevelt (Bill Murray) Hyde parki nyári rezidenciájában látja vendégül VI. György királyt (Samuel West) és feleségét (Olivia Colman). A látogatás fénypontja egy minden formalitást nélkülöző családi piknik indián zenével és főfogásként amerikai hot doggal. A történelmi jelentőségű találkozó lehetséges kimenetele a szimbolikus jelentőségű "Megeszi-e a király a hot dogot vagy nem?" kérdésben csúcsosodik ki. György pedig nemcsak, hogy megeszi az amerikai csemegét, de kettőt is kér belőle. Ettől a történelmi jelentőségű gasztronómiai diadaltól datálódik az azóta nagyjából töretlen angol-amerikai barátság kezdete.
Bár a filmben egyszer sem mondják ki, köztudott, hogy ez a találkozó a két világháború közötti időszakban történt, a nagy gazdasági világválság idején 1939-ben. Történelmileg olyan nagy horderejű dolgok dőltek itt el, mint hogy Amerikai ott áll-e majd Anglia oldalán, ha kitör a második világháború. Az esemény politikai oldala kevésbé domborodik ki a filmben, a rendező Roger Michell (Sztárom a párom) inkább a két ország irányítójának jellemére és a kettejük között kialakuló barátságra koncentrál. A király látogatása magyar cím egyértelműen utal Tom Hooper Oscar-díjas A király beszédére, ez a király ugyanis ugyanaz a VI. György, akit 2010-ben felejthetetlenül személyesített meg Colin Firth. A dadogós királyt most Samuel West alakítja szintén nagyon erősen.
A moziba csalogató, címbeli utalás nem teljesen jogos, mert itt a történet főhőse a Bill Murray által megtestesített, általában csak FDR-ként emlegetett elnök. Az általában komikus figurákat alakító Murray nemcsak szórakoztatóan tudja eljátszani a szerepét, de mélységgel is képes megtölteni a karaktert. A tolókocsiba kényszerült Roosevelt-ről meg kell jegyezni, hogy Amerika leghosszabb ideig hatalmon lévő és egyik legnépszerűbb elnöke volt. A filmbeli elnök betegsége ellenére autót vezet és uszodába jár, nőkből pedig egy egész háremet tart maga körül. Murray alakításában az elnök mindig vidám és életigenlő természetén keresztül nemcsak egy bölcs és megértő politikus képe sejlik fel, de kicsit egy magányos emberé is.
Míg a teljesen esetleges forgatókönyv remek alakításra nyújt lehetőséget a férfiak számára, addig a női karakterek eléggé háttérbe szorulnak. S bár jóval kisebb teret kapnak a női karakterek, néhány sokatmondó gesztus is elég, hogy kidomborodjon a női szekció erőssége is. A hot dogtól megrémülő, de a végsőkig udvarias és mosolygó királynőt például kiválóan alakítja Olivia Colman (akinek megdöbbenéstől hezitáló arcát már ismerhetjük olyan művekből, mint a Tirannoszaurusz vagy a Peep Show), míg az elnökkel szintén romantikus viszonyt ápoló titkárnőt, Missyt, Elizabeth Marvel hozza meggyőzően.
A film leggyengébb pontja az elnök és az egész sztorit narráló Daisy (Laura Linney) között szövődő szerelmi kapcsolat – már csak azért is, mert a tetőpontját a film huszadik percénél eléri. Innen kezdve ez a szál teljesen háttérbe szorul, és csak a film végére tér vissza meglehetősen gyenge és kétes keretet adva a történetnek. Bár a zárókreditből kiderül, hogy a filmet megtalált naplórészletek inspirálták, ezekből került napvilágra az elnök és unokatestvére közötti romantikus kapcsolat. Daisy indokolatlan előtérbe helyezése mégis némi elbizonytalanodásra ad okot a valódi főszereplő személyét illetően, és igencsak megnehezíti az azonosulás kérdését is.
Michell tagadhatatlan érdeme viszont a karakterekre és az angol-amerikai viselkedésbeli sztereotípiákra épített humor. Van az úgy, hogy az ember az érkező vendégeket, vagy a kötelező látogatást a háta közepére sem kívánja. A humor forrása itt éppen az, hogy ezek a történelmileg rendkívül fontos személyiségek is aggódnak azon, hogy mit is gondolhat róluk a másik. Van-e jelentősége például annak, hogy Roosevelt egy angolokat karikírozó festménnyel díszített hálószobában helyezte el a királyi párt.
Az operatőr Lol Crawley és a jelmeztervező Dinah Collin szintén nagyszerű munkát végeztek: hiteles képi világot teremtettek ehhez a kiskosztümös filmhez. Bár a táj szépsége és a holdbámulós éjszakák közelítenek a giccshez, a filmzene az olyan harmincas évekbeli hangulatteremtő slágerek beemelésével, mint az I Don't Want To Set The World On Fire a The Ink Spots-tól, ugyancsak telitalálat.
