Az Alice Csodaországban megtekintése előtt releváns megállapításnak tűnt, hogy Lewis Carrol történeteinek világa hibátlanul illeszkedik majd bele Tim Burton mélysötét, legtöbb esetben demoralizáló gondolatfolyamaiba. A Burtonre oly jellemző, történetei hangulatát felerősítő intró minimalizálása azonban már a kezdet kezdetén jelezte, hogy Disney a megszokottnál gyérebb érvényesülési lehetőséget hagyott a rendező számára, amelynek következtében az Alice Csodaországban nem lett más, mint szimpla tanmese a felnőtté válással párhuzamosan lezajló felelősségvállalás fontosságáról.
Az Alice Csodaországban mégsem egy közönséges adaptáció: lineáris cselekménye ugyan az Alice-történetekre illetve azok karakterei épül, mégis azok sajátos folytatásaként értelmezhető. A címszereplő kislány, már egészen nagylány a viktoriánus korszakba éppen csak belépő Angliában, aki a korra nagyon is jellemző, a filmvilágban persze már sablonosnak ható leánykérés kötelező "igenje" előtt áll. Alice a tényleges döntés elől azonban a Fehér Nyulat követve az álmaiban már csak derengő Csodaországba menekül, ahol még komolyabb küldetés várja a méretes fejjel megáldott Vörös Királynő legyűrésének formájában. A kortárs fantasyáradatban - a Hooktól a Narnia krónikákig - találhatunk hasonló szituációkat. Alice mindkét világbeli párhuzamos karriercsúcsa - a valóságban a britek kínai gyarmatpolitikájában érdekelt üzletasszonnyá nemesedik a leány - azonban egy olyan mozzanat, amely már csak egy kijózanító pofoncsapásként elkönyvelhető.
Az Alice Csodaországban megtekintése közben érezni lehet Tim Burton vergődését a kényszeres mondanivaló okozta nyomás alatt. Zseniális fantáziája természetesen jelen van, de jellemzően az antagonista oldalon. Talán nem véletlen, hogy a Vörös Királynő személyisége, palotája és udvartartása sokrétűbben kidolgozott, mint a Fehér Királynő és híveinek jóságba beleszürkülő világa, amelyből csupán a vízipipás Bölcselő kék hernyófigurája és az el- majd feltünedező Vigyori Úr lóg ki. A nagyfejű gonosz által uralt Csodaország flórája helyenként az Avatar Pandora bolygóját is felülmúlja, a Vörös Királynőnek a Disney-logóról mintázott palotája tűzben izzik, a gyakori kivégzések maradványai pedig a várárokban végzik. A Helena Bonham Carter által nagyszerűen megformált uralkodónő karaktere is árnyalt: aránytalan testéből fakad magányossága, magányából gonoszsága, s neki jutnak a legfrappánsabb szövegrészek is. A másik oldalon csak az emósított Fehér Királynő (Anne Hathaway) készül a világ megváltására piszkosszürke, ugyancsak a Disney-logóról mintázott kastélyában. A Bolond Kalapos pedig akár a Burton-filmek személyiségzavarral küzdő figuráihoz is csatlakozhatott volna, ha a Johnny Depp által játszott karakter szerepe nemcsak a jó oldalon való motyogó filozofálásban vagy egy hősi táncban merülne ki. Alice (Mia Wasikowska az In Treatment sorozat szerdai rendeléséről érkezett a szerepre) végül e kifordított színvilágú Csodaországra szabadítja rá a jóságok és a tanulságok idejét.
A folyamatosan szürkülő világkép a háromdimenziós hatásnak is keresztbe tesz. A határátlépés zuhanójelenetén és a Vörös Palota világának megjelenítésén kívül az élőszereplős és animált karakterek vegyítése maradt működőképes. A későbbiekben azonban a fényviszonyokkal együtt az akciók mozgalmassága is sutaságba, s az új technika gyérülő felhasználásába fordul át.
A Disneyvel való kollaboráció sajnálatosan csak anyagi sikert hozott a mester számára, a sötét oldalt pártoló vizuális kiállás azonban mindenképpen értékelendő. A következő Burton-opuszig a filmben csalódottaknak pedig csak a közelgő Titanic filmfesztiválig kell várniuk, mivel a nagy múlttal rendelkező filmes esemény a Tim Burton által producerként felügyelt 9 című animációt is kis hazánkba hozza.
