Egyik kedvenc vesszőparipámon, az elbaltázott címválasztáson sem tudok ez alkalommal lovagolni, hiszen a Kör frappáns és méltó címe egy horror-klasszikusnak. Kétértelmű, tehát kellő bizonytalanságra ad okot, ami egy horrorfilmnél elvárható és szükséges. Egyaránt utal az ominózus videofelvételen látható körre, meg másra is, amit nem árulok el, valamint a telefon csörgésére is, amikor ugye, a pokol szabadul el. (Az angolban a szó jelentése egyrészről kör, karika, sőt szorító, másrészről cseng, csendül, csenget... harangot húz, stb...) Figyeljünk tehát a hangokra!
És a körre is természetesen, amely ismét megjelenik a képernyőn, egyúttal a filmvásznon is. A képernyő most néhány száz mérfölddel odébb van, mint az első részben, ez a távolság azonban az égvilágon semmit nem jelent, hiszen Amerikában minden lakásban minimum három van belőle, és mivel mi egy horrorfilm második részére váltottunk jegyet, az sem meglepetés, hogy valami hasonló fog történni, mint az első részben. Vagy még annál is szörnyűbb... Nem cizellálom a történetet, az is sok, amit a marketingszempontból kötelező ajánlók feltárnak belőle, egy horrorban minden részlet fontos és akkor szól igazán nagyot, ha a meglepetés erejével következik be. Lényeg, hogy Rachel fiával, Aidannel elhagyják Seattle városát, és egy csendes oregoni kisvárosba, Astoriába költöznek. Rachel alig áll munkába a kisváros helyi sajtóorgánumánál, egy gyilkosság történik a városban, a hulla arcán irtózatos az arckifejezés. Rachel tudja egyedül, mi történt...
Az eredeti történet Ringu címen megújította az eddig is nagy hagyományokkal rendelkező japán horrort, a Godzilla és a hozzá hasonló többi szörny végleg a gyerekjátékpolcokra került, a derék távol-keleti mozinézők attól fogva talán legjobban a mobiltelefonjuktól vagy éppen az elalvástól kezdtek el félni. Úgy tűnik ez a kis "freak" bejött nekik, mert a film kultusszá lett, a nyugati "Megagodzilla" (vagyis Hollywood) egyből ráharapott és elkészítette a maga változatát. Hála Gore Verbinski rendező tapasztalatának és a producerpáros (Walter F.Parkes-Laurie Macdonald) ízlésének a klón, ha lehet, még nagyobb siker lett. Hozzájuk méltó a második rész is, amit - de szép!- az eredeti japán verzió rendezője, Hideo Nakata rendezett.
Ugyanaz az idegszálakat a végtelenségig feszítő, hitchcocki úton járó feszültségnövelés, ugyanazok a dramaturgiailag pontos helyen megszólaló, idegborzoló hangok, mint az első rész(ek)ben. Csak éppen még egy szívlapáttal rápakolva.
Nakata sem erőlteti a vértől lucskos nézőborzasztást, pedig ezt a japánok, nyilván történelmileg, nagyon tudják, hangsúly a megfoghatatlanon, a leírhatatlanon, a misztikuson van, igaz, ez sem áll tőlük távol. Nem lehet véletlen, hogy a lélek útvesztőiben bolyongó, sőt olykor véglegesen eltévedő festők (Van Gogh, Caspar David Friedrich, Magritte, Munch, stb.) hatalmas kultusznak örvendenek a szigetországban, egyes képekért több tízmillió dollárt képesek fizetni dúsgazdag japánok. De a sintoizmus sem az a földhözragadt, gyakorlatias vallás, a zen-buddhizmusról nem is szólva. A Kör második részét is e tájakon barangolva lehet megfejteni, segítségnek mindig látható egy-egy album az említett festőktől, kellékként a tévé előtt.
Az bizonyos, hogy e film után olyan hétköznapi dolgok értékelődnek át, mint egy csepegő vízcsap, a langymeleg fürdővíz egyáltalán, a már emlegetett telefon, a tévézés, a nagy, szomorúszemű szarvasok, azok, amelyek a Télapó szánkóját is vontatják habos karácsonyi képeslapokon.
Nem természetfeletti szörnyektől félünk, kinevetjük Draculát, de még a zombikat is, a rettegés máshol van, mélyen a legbensőnkben, azt bármi előhozhatja onnan, akár a leghétköznapibb tárgy, esemény is. Mint egy másik horror-klasszikusban, Hitchcock Madarakjában, a rikoltozó sirályok, amelyek rendesen édes-bús romantikus történetekben repkednek kies tengerparti tájékokon. Miből lesz aztán a megveszekedett fenevad...
