Vajon érdekesebb-e egy történet visszafelé elmesélve, mint előre? Bizonyára. Különösen, ha előre nem igazán izgalmas. De Kerékgyártó István Rükverce esetében aligha csak erről van szó. Az önálló novellákból, a színpadon jelenetekből összeálló élettörténet nem pusztán az érdekesség, a különcködés kedvéért halad a haláltól a születés felé. Maga az élet halad visszafelé. Igaz, nemcsak a hajléktalanként megfagyó Vidra Zsolté, de mindnyájunké. A mindentől a semmi felé.
Kezdetben bármik lehetnénk, ám végül semmik leszünk. Bármi történt, bármivé lettünk is közben. Ám Vidra Zsolt közben sem vitte szinte semmire. Rakodómunkás, biztonsági őr, éjszakai portás, végül kisemmizett, hajléktalan. Sokak sorsa ennyi, ha nem is mind jutnak el a teljes magányba, a teljes nincstelenségbe. Vidra Zsolt élettörténetében nincs semmi különös, csak sok apró különösség.
Az egymást időben visszafelé haladva követő történetekben sok az egyéni szín, a furcsa, jellegzetes motívum, miközben mind egy irányba mutat: a kiszolgáltatottságról, a megalázottságról, az elesettségről szól. Mégsem egyformák ezek a történetek, súlyuk nem ugyanolyan főszereplőjük életében. A rendszerváltás, a privatizációs krimi löki ki Vidrát a dolgozó nyomorúságból a munkanélküliség, a hajléktalanság, a törvényen kívüliség teljes kiszolgáltatottságába. Színpadon egyszerre színes és egyhangú is ez a képsorozat.
Furcsa esetek, érdekes, plasztikus karakterek ismétlik rendre ugyanazt. Holott orrunk előtt a dráma: a központi figura összeomlásának kulcsmozzanata, az, amikor nagy reményekkel beszáll munkahelye kivásárlásába – apportja egy bűncselekmény, amolyan ipari kémkedés: kilesi az ellenfél pályázatát. Nagy reménykedés, nagy pofára esés. A kibicnek semmi sem drága alapon el tudnám képzelni, hogy színházban Vidra Zsolt története hatásosabb lehetne egy nagy privatizációs tragédia keretében, amelybe beleágyazódhatna haláltól születésig tartó életének számos epizódja. Ez persze egy másik darab lenne.
Radnai Annamária átirata hajlékonyan követi a könyv szerkezetét, érdekes, egymást logikusan előző, egymásra szellemesen utaló, többnyire plasztikusan életszerű jeleneteket látunk. Máté Gábor rendezése nagyvonalúan szellemes és aprólékosan kidolgozott, hatásosan vegyíti a stilizált elvontságot a naturális életábrázolással. Cziegler Balázs díszlete egy hatalmas hajléktalanszatyor belsejévé alakítja a Kamra játékterét, a szakadásokon közlekednek a szereplők. Kovács Andrea jelmezein a szerepnevek olvashatók, még a sminkesé is, aki a fiatalodó főszereplőt megszabadítja a rárakódott koszrétegektől. Az idő múlását a jelenetek között visszafelé pergetett magnószöveg jelzi.
Néhány látványos színészi pillanat az előadás valóságfedezetét erősíti. Bodnár Erika az anya elboruló elméjét részvéttel átitatva jeleníti meg, Borbély Alexandra felszínes női lelkek mélyéről ad hírt, Pelsőczy Réka a nyomorult apjával semmit kezdeni nem tudó lány elfogódott zavarát jeleníti meg érdes tárgyszerűséggel. Mészáros Béla a kutyái egészségéért aggódó gazdagként tűnik ki, Szacsvay László buzi bácsija klasszikus epizódalakítás, Lengyel Ferenc a rendőrnyomozó tehetetlen részvétében előrevetíti a történet brutális reménytelenségét.
A lecsúszó, hajléktalan, menthetetlen Vidra Zsoltot és apját, a link, ábrándos betörőt Bán János játssza, pontosan elkülönítve a lepusztulás fázisait és meglehetősen uralkodva modorosan elnyújtott, nazalizáló beszédre való hajlamán. Fia, Bán Bálint ifjú Vidra Zsoltként tiszta arcú gyanútlan fiatalsággal ellenpontozza. A csecsemő Vidra Zsoltként is láthatjuk hátul ágyban gügyögni, miközben a szerepet a feliratos rugdalózó játssza a fürdetési szertartás ragyogóan keserves, sokrétű darabzáró jelentében.
A színészek több szerepet játszanak, de persze nem ezért van szükség a feliratokra. A színházszerűségnek ez a hangsúlyozása, ez a sokszor játékosságig menő absztrakció részint lazítja a történet nyomornaturalizmusát, részint amolyan brechti elidegenítő hatásképpen utal általánosabb értelmére, érvényére, az országos fizikai és morális elnyomorodásra. Mutatja „az egész kornak, amelyben élünk, mintegy a testalkatát és körvonalait.” (Shakespeare: Hamlet – Nádasdy Ádám fordításában.)
