Idegesítenek a megtörtént események alapján készült mozik, mert – valljuk be – nagyon nem fairek. Gyakran érzem azt, hogy ha egy film nem sikeredik elég ütősre, akkor a producerek gyorsan odabiggyesztik az "igaz történet alapján" feliratot, s ez a zsaroló, manipuláns kis infó megköveteli a sztori iránti feltétlen tiszteletet.
Azzal a nagy előnnyel bírnak az ilyen típusú filmek (a "simán csak" fikciósokhoz képest), hogy mivel konkrét szituációt, drámát, történetet dolgoznak fel, indulásból nagyobb empátiával, kíváncsisággal figyeljük, és tudattalanul elnézőbbek vagyunk a sztorival szemben, azt gondolva, hogy ha így volt, akkor így volt, nincs amiért okoskodni. Ezért aztán nem véletlen, hogy egy-egy történet jogaira már azelőtt lecsapnak, mielőtt az esti hírekbe bekerülhetne. A 127 óra szerencsére nem egy egészestés híradó, érzésem szerint nincs megdicsőülés, a történet elkerüli a majdnem kötelezően patetikus, rossz utóízt, s a karakter is több mint egy dimenziósra sikeredett. A megtörtént eset annyi, hogy egy srácot, Aron Ralstont foglyul ejti a karjánál fogva egy rágördülő szikla, ő pedig négy nap után úgy dönt, hogy szabadulása egyetlen feltételeként értékelt módon egy bicska segítségével megválik a karjától.
Danny Boyle, a Trainspotting és a Gettómilliomos rendezője az újabban divatos egyszemélyes drámát aránylag videoklipesen, pörgősen álmodta a vászonra és nem a feszültség lassú folyású folt-hátán-folt-szerű adagolásával próbál a vászon előtt tartani. A pörgés azért is adott, mert főszereplőnk, Aron Ralston (James Franco) végig pörgésben tartja magát (ha tipizálni akarnék, azt mondanám, hogy egy rendhagyóan amerikai fiatalemberhez méltó módon). A film elején, éjszaka egy autóval, kamerával és fényképezőgéppel felszerelkezve nekiindul aznapi kalandjának. "Mindenki lehet 15 percig híres" alapon ő a főszereplője saját videójának, mert az anyag majd felhasználható egoblogként a Youtube-on, a képek pedig tökéletesek a Facebook-profil felületére. Zárójel: egy virtuális korszak elengedhetetlen hozzáállása ez, az első benyomás sokszor döntő lehet kapcsolataink alakításában, és ennek a bizonyos first sight-nak a felhőkarcolói az egyes közösségi oldalak. Órákat töltünk a gép előtt a másik kémlelésével, fotókommentekkel flörtölünk, státusinfókkal, önmagunkkal való híradásokkal próbálunk a nap érdekesei lenni, majd éhesen figyeljük, hogy ki reagál a körénk csoportosult virtuális falucskából – egyszóval: lakjuk az internetet.
A Gerry című Gus van Sant-filmben a természet még ellenséges volt – vagy inkább néma, amiben az ember egy régóta kiátkozott, a néma tájakkal párhuzamos, hányódó, kapcsolatot teremteni képtelen áldozat. Ennek immár vége, az ember által nem lakott környezet újra funkcionál, tökéletes háttérkép, sőt, nagyszerű felület az egész (vélt) profilunkhoz. Aron Ralstonnal (James Franco) történjen bármi – találkozzon két gyönyörű lánnyal, vagy essen egy hatalmasat a biciklijével –, azonnal lefotózza magát. A nagyobb őrületeit meg feltétlenül le is filmezi (egy másik Gus van Sant-filmben, a Majd megdöglik érte –To Die For – címűben a Nicole Kidman alakította riporternő jegyzi meg, hogy miért is érdemes bármit is csinálni, ha azt úgysem veszi a kamera).
Csak akkor lesz picit bosszús a szereplőnk, amikor a szikla alatt heverve felfogja tehetetlenségét – s ezzel el is veszíti kis időre az egyensúlyérzékét. Maga elé teszi a kameráját. Most egy másik történet kezdődik, aminek még mindig ő a szereplője. Valahogy úgy érzem, a legnagyobb tét az, hogy milyen felvétel kerül ki róla az utókor számára. Vár, szenved, harcol az idővel, nehéz döntés előtt áll. Egyre fogy az élelmiszer és mindennemű folyadék. Emlékezni kezd; emlékei között szerepel jó pár üdítőreklám (!), pár nagykanállal elfogyasztott élettöredék, a legfrissebbet pedig a visszatekert szalagon éli meg újra. Találkozik, szembesül azzal, amit sziklaszilárdan önmagának hitt, és végső soron valószínűleg ezért kivitelezi szabadulási tervét. Dacból, hogy ne valljon kudarcot.
James Franco (aki nem olyan rég még Pókember nagy ellensége volt) nagyszerűen személyesíti meg a karjától megváló "valós alakot". Tenyérbemászóan vigyori pofája van, amolyan lehervaszthatatlan fajta, s valamennyire mindvégig szinten tudja tartani sugárzását. Igazából egy pillanatig sem töri meg lehetetlen helyzete, még akkor sem, amikor búcsúzik, amikor úgy tűnik, beletörődött sorsába. Nem, ő egy vadonatúj generáció sarja, aki átlátja a mátrixot, jobban megbirkózik a feladatokkal, és teljesen rendben van magával. Ez a kőszikla-nemzedék.
