Vannak rendezők, akiket a legegyszerűbb, pár mondatban leírható történetek inspirálnak. A valódi dráma ugyanis csak a legritkább esetekben kedveli a szélesvásznú sztorikat, sokkal inkább a hétköznapiságban bújik meg, ahol a kamera csak betolakodó lehet.
Nagy Viktor Oszkár és John Patrick Shanley talán keveset tud, de ezt nagyon: minden felesleges cifraság, csábító vizuális trükk csak eltávolítja a nézőt, ahelyett, hogy állásfoglalásra kényszerítve bevonja, belepréselje a történésekbe.
Az Apaföldhöz hasonló film minden kritikus ősellensége. Koherens, szépen megmunkált, makacsul következetes alkotás. Akár egy gránittömb: szinte lehetetlen belekötni, kikezdeni. Dobos Tamás képei szemfájdítóan tökéletesek, miközben kamerája szenvtelenül gyűjti be az Apa (Derzsi János) és a Fiú (Ravasz Tamás) minden rezdülését. Megkapó tanulmányt fest az apa barázdált, sokat megélt arcáról és a fiú vad, szögletes, indulatoktól terhes vonásairól. Tudja: kevés illúzió terem meg itt, s ha mégis, hát hamar az álmodozó ellen fordul.
Lassú, megfontolt film Nagy Viktor Oszkár bemutatkozó alkotása: sokat bíz a közelikre, a szavak nélküli snittekre, a tájat és embereket megülő, feszítő csendre. Néha talán túl sokat is. Többször is az az ember érzése, hogy egy ütemmel hosszabban tartja ki a jelenetet, s ekkor a felkínált résbe észrevétlenül bekúszik a művészkedés és a spekuláció: tán csak nem így próbálja felduzzasztani az inkább rövidfilmre szabott nyersanyagot? A felmerülő kételyért szerencsére sok minden kárpótolja a nézőt, például a nyitójelenet megfoghatatlan szépsége, amely taníthatóan csempészi be az egész alkotást mozgató feszültséget.
És még egy aprócska hiány. Nagy Viktor Oszkár bemutatkozásából talán épp az maradt ki, amivel a pár éve induló fiatal nemzedék olyannyira elkényeztetett minket: a friss, merész, kompromisszummentes hang. Mundruczó, Hajdu vagy Pálfi sajátos látás- és elbeszélőmódjának tükrében Nagy Viktor Oszkár műve sokkal inkább főhajtás a hetvenes évek magyar filmjei előtt.
