A középső ujj mestere

Sacha Baron Cohen régóta várt új filmje szakít az előző három mockumentarista stílusával, és egy kanonizációs próbálkozás eredményeképpen „rendes” narratívája van. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne röhögni rajta.

Aladeen (Baron Cohen) tábornok a fiktív észak-afrikai Wadiya teljhatalmú ura. Országa egyetlen kincse az olaj, de szeretett vezérünk idegen kapitalistát nem enged be az országba, így aztán mindenki utálja is őt rendesen. Ha ez nem lenne elég, atomfegyvereket is fejlesztget, így aztán az ENSZ is megorrol rá, ezért nagybátyjával, Tamirral (Ben Kingsley) New Yorkba utaznak, hogy elbeszélgessenek a világ többi részével. S ha már láttuk, egy kazah mekkora galibát tud okozni Amerikában, elképzelhetjük, hogy egy szakállas diktátorka mekkorát fog...

A diktátor a tőle a már megszokott, politikailag szemernyit sem korrekt, túlzóan offenzív, a jóízlést minden oldaláról ráspolyosan dörzsölő komédia, s noha mérföldekkel jobb, mint a Brüno, azért borati magasságba (mélységbe) nem tud emelkedni (süllyedni). Két okból: az egyik a már említett műfaji átnyergelés, illetve narratív szelídülés. A Borat áldokumentumként tobzódott a poénokban, sőt alá is rendelte a film struktúráját azoknak. A diktátor azonban bebizonyítja: ha klasszikus szerkezetben gondolkozunk, akkor néha fel kell áldozni a poénokat a sztori kedvéért. Ebben a filmben pl. már oda jutott Cohen, hogy még romantikus szál (!) is dúsítja a szatírát. No nem kell félni: a leendő szerelmespár kezei először egy terhes nő vaginájában találkoznak, szóval az undorfaktor nem szenved igazán csorbát – de a történetmesélést illetően a "jófiúsodás" határozott jelei mutatkoznak az ismét Larry Charles által vezényelt stábon.

A másik ok, amiért A diktátor némileg a Borat alatt marad, az éppen a két címadó figura. Boratnak volt egy hatalmas előnye, ami miatt szeretni lehetett: a naivsága. Posztmodern, non-PC Buster Keatonként botladozott végig Amerikán; ezzel szemben Aladeen tábornok szintén ignoráns tuskó ugyan (és szintén Amerikában botladozik), de nem egy naiv figura. Öntudatos diktátor, így aztán amikor a film csúcspontjának számító szpícsben az amerikaiak fejére olvassa az elmúlt tizenvalami év gazdasági-politikai baklövéseit (eléggé Michael Moore-i stílusban), a hatása tompább marad a kelleténél.

Persze, a fentiek nem jelentik azt, hogy A diktáror ne lenne jó vígjáték: nagyon is az, felszabadultan lehet fuldokolni a kacagástól, popkornra sem jut idő. S ezekben a filmekben amúgy is az a jó, hogy noha nem kecsegtetnek hatalmas művészi értékkel, elég magas az újranézhetőségi faktoruk. Ráadásul egy időszerű problémával, a közelmúlt amerikai tisztogatásaival foglalkozik, így a főhősben Borat idiótasága a Kadhafi-, Kim Dzsong Il-, Bin Laden- és Szaddám Huszein-féle "mindenhatók" habitusával, hírhedtségével keveredik. Az olajdiktatúrák mellett immár tradicionálisan az újvilági demokrácia is megkapja a magát, ideértve a zöldeket, feministákat és mindenki mást, aki ma divatos és PC – ezek a szerelmi szál bájos képviselőjében, Zoey-ban (Anna Faris) összpontosulnak. És természetesen jelen vannak a kötelező altesti poénok (Aladeen maszturbálni tanul) és a saját magukat cameózó sztárok (Megan Fox, Edward Norton) is. Az egészet egy szintén fergeteges, régebbi és mostani slágerek arab nyelvű átiratából álló soundtrack teszi teljessé.

Baron Cohenről immár magabiztosan kijelenthetjük, hogy az új évezred egyik (ha nem a) legnagyobb nevettetője. A brit-zsidó komikus egyik ujját a kor pulzusán, a másikat pedig saját vitriolmérőjén tartja: bármennyire is kiveri a biztosítékot egy-egy jelenet, valahogyan mindig a nagyobb kép része marad, ezért sohasem lesz teljesen öncélú. A diktátor, noha nem üti a Borat nagyszerűségét, azért kissé lemaradva ott lohol a nyomában. Ha harsányan akarsz kacagni, és csak egy mozijegyre van pénzed az idén, akkor ezt nézd meg.