Az adósság alkotói sajnos nem elégedtek meg egy átlagosan izgalmas kémthriller tető alá hozásával: a kényes téma miatt egy melodramatikus foglalatba kényszerítették a cselekményt, sikeresen elapasztva ezzel a sztoriban rejlő összes feszültségforrást.

A filmtörténet hajnalán népszerűvé vált "kém" már a kezdetektől majdnem olyan foglalkoztatott figurája a popkultúrának, mint a "nyomozó" vagy a "gengszter", azonban még civil kollégáinál is érzékenyebben reagál a társadalmi, világpolitikai változásokra. Alapvetően ebből fakad, hogy míg bizonyos korszakokban egy nemzeti érzület vagy ideológia kételyektől mentes megtestesítőjeként mér lesújtó vereséget az aktuális ellenségre (mint a 20. század első két évtizedének angol kémtörténeteiben, vagy a hidegháború James Bond-őrületében), addig máskor inkább identitászavaros, önmarcangoló hősként vívódik tettei helyessége fölött. Ezen második, hamleti kémtípus olyan írók regényeivel lépett be a műfaj panteonjába, mint Graham Greene vagy John Le Carré, akik – a zsánerben rejlő propagandajelleget kiforgatva – arctalan hatalmak játszmáinak apró sakkbábuiként ábrázolták a megtört ügynökhősöket.

A hidegháború vége óta ismételten ez utóbbi karakter vált hangsúlyossá a kémfilmekben. James Bond már nem több egy letűnt kor itt felejtett relikviájánál, az ezredforduló kémjét jobban példázza az amnéziás és bűntudatos Jason Bourne, aki az ellenséges titkosszolgálatok helyett már saját cégével veszi fel a harcot. A kétpólusú világrend bukásával tehát a mainstream kémtörténet morális térképe is árnyaltabbá vált: a nagyközönség ennek ellenére is lankadatlan érdeklődéssel figyeli ezt a különös peepshow-t, melynek során egy pillanatra beleshet a világpolitika lenge ruházata mögé. Persze a CIA és az MI5 (vagy akár az egykori KGB) feltárulkozása már nem sok újdonsággal szolgálhat egy edzésben lévő kukkoló számára, hiszen az évek során ezen szervezetek minden valós és képzelt rémtettét filmre vitték a műfaj iparosai. A harmadik legismertebb titkosszolgálat – nevezetesen a Moszad – iránt azonban csak nemrég fogant meg a kémfilmes érdeklődés. Spielberg 2005-ös Münchenje után Az adósság is az izraeli titkosszolgálat működésébe és belső ellentmondásaiba igyekszik bepillantást adni, csak a téma fölötti megilletődöttsége miatt sajnos alaposan belegabalyodik mondókájába.

Eleve gyanakvással fogadok minden olyan filmet, mely az időskori visszaemlékezés idézőjelébe helyezi valódi cselekményét. Az effajta keret általában a párás szemű nosztalgia vagy a túlhabzó moralizálás melegágya, nem véletlen, hogy a monumentális hollywoodi melodrámák is előszeretettel élnek ezen eszközzel (Titanic, Benjamin Button stb.). Az adósság is elsősorban azon bukik el, hogy egy ilyen melodramatikus foglalatba erőszakolja a központi thrillerszálat, elapasztva ezzel a sztoriban rejlő összes feszültségforrást a morális kérdések didaktikus kiélezése kedvéért. A történet 1997-ben indul, egy sikeres Moszad-akció 30. évfordulójára rendezett ünnepségen. A titkos megbízatás során az ügynökök egy rejtőzködő náci háborús bűnöst próbáltak meg Izraelbe csempészni, hogy zsidó bíróság előtt számolhasson el bűneiért, ám végül a helyszínen kellett végezniük a menekülni próbáló fogollyal.

A zsáner korábban elemzett realista hagyományában persze soha semmi nem lehet ennyire egyszerű, hiszen a feszültség mindig látszat és valóság szétválásából, valamint a kettő közt rekedt főhős vergődéséből fakad. A széles körben ünnepelt ügynökök premier plánban tálalt komor arckifejezése és zavart tekintete itt is hamar egyértelművé teszi, hogy valami nagyon nincs rendben a sztori hivatalos verziójával. Ennek az ekkor még ismeretlen eredőjű bűntudatnak a bemutatására azonban túl sok időt fecséreltek az alkotók, így a hosszúra nyúlt expozíció után kifejezett felüdülésként hat mikor végre átesünk a flash-backként megelevenedő másik cselekményszálba, mely a félresikerült akció igaz történetét mutatja be. Ez a film legjobban sikerült része, mely önmagában egy kompakt és hatásos kémthrillerként funkcionál. Kifejezetten erősek a Kelet-Berlinben bujkáló Dr. Vogel megkörnyékezésének jelenetei. Egyedül a neki való teljes kiszolgáltatottság újraélésén keresztül vezet az út a becserkészéséhez, hiszen az anyját a náci haláltáborokban elvesztő Rachel csakis a rendszeres nőgyógyászati vizsgálatok során képes a szadista orvos közelébe férkőzni. A balul elsült emberrablás becsületesen levezényelt suspense-jelenetei után következik a démoni fogollyal való együttélés őrületének bemutatása, melynek erkölcsi/pszichológiai vetületeit egész ügyesen bontották ki az alkotók. Mindez még az obligát szerelmi háromszög sablonossága, és a végső fordulat kiszámíthatósága ellenére is fenntartja a nézői érdeklődést, egészen addig a pontig, míg vissza nem kanyarodunk a már el is felejtett kerettörténethez.

A tétova expozícióban épphogy felsejlő alapkonfliktusból persze a végére megpróbál thrillert kovácsolni a film, de az érzelgős moralizálás ekkor már teljesen beette magát ebbe a cselekményszálba, így ez meddő igyekezet marad. A hiba alapvetően a forgatókönyvben keresendő, amit tökéletesen mutat az a tény, hogy még Helen Mirren és Tom Wilkinson parádés duója (mely a telefonkönyvből is képes lenne Oscar-díjas alakítást produkálni) sem volt képes életet lehelni a cselekmény ezen vonulatába. Az alkotók sajnos meg sem próbálkoztak egy összetettebb flashback-szerkezettel, mely szorosabbra fűzhette volna a kapcsolatot a cselekményszálak között, inkább a „film a filmben” statikus megoldását választották. A végeredmény ebből kifolyólag igencsak felemás lett, hiszen hőseink nemcsak a célszemélyt, hanem a nézői érdeklődést is kénytelenek hátrahagyni a Vasfüggöny átlépésekor.