Nem lehet tudni, hogy mi szüksége volt Emir Kusturicának, a rendezőnek arra, hogy eljátssza a francia Patrice Leconbte Sziget foglya című filmjének egyik főszerepét. És nem lehet tudni, hogy mi szüksége volt a filmnek rá. Kusturica ugyanis csapnivaló színész. És a Sziget foglyát nézve, ezt úgy tűnik, ő is jól tudja. Teljes oda nem adással, hamisítatlan civilként bolyong a filmben, és zúzza szét az amúgy is gyenge lábakon álló jelenetek tucatjait. Kusturica kifejezetten előnytelenül fényképezhető, és karakterének alig van köze a szerephez.
Egy jóságos vadembert kellene alakítania, egy korlátok közé kényszerített ösztönlényt, aki a XIX. század közepén egy távoli, ködös francia kolónián, egy szigeten megöl egy embert, amiért halálra ítélik, de amíg a sziget elöljárói megrendelik és leszállíttatják a kivégzéshez szükséges nyaktilót, addig Juliette Binoche, a helyi katonai parancsnok felesége beleszeret Kusturicába, aki eközben jótettet jótettre halmoz, és olyan népszerű lesz a szigeten, hogy kivégzése felkeléssel fenyeget. A film gyermekdeden csordogál előre, olyan jeleneteken bukdácsol keresztül, amilyeneket már egy másodéves főiskolai rendezőnövendéktől rossz néven szokás venni, az ügyetlenül kivitelezett helyzeteket viszont olyan gigantikus képek vezetik fel, melyektől zavaróan kettéválik a film: tagadhatatlanul szép képzőművészeti igyekezetre és végig nem gondolt, zűrös pszichologizálásra. A nagyszámú közönség pedig látványosan unatkozik. Ha nem lenne Binoche és a férjét alakító Daniel Auteuil, akkor bizony haza is menne. A két remek színész azonban hősiesen kifacsar a rosszul megírt történetből néhány cseppet, így legalább halványan érzékelhetővé lesz, hogy mi lehetett volna ebből a filmből egy tehetségesebb rendező és forgatókönyvíró kezében.
Lehetett volna a Sziget foglyából egy szenvedélyes film, ahol egy szerelmes férj fegyelmezetten végignézi, hogy felesége hogy zuhan bele egy másik férfiba, lehetett volna egy film a törvény ostobaságáról és emberfelettiségéről, a bűn elévülhetetlenségéről, egy asszony bukásáról. Lehetett volna a Sziget foglyából egy minőségi lektűr, egy szép kosztümös dráma. Mindezek helyett azonban csak a küzdés látszik, a meglepően közhelyes gondolkozás, és az általános tétovaság. A szemünk láttára maszatolódik össze két nagy színész és egy jó filmrendező. A film legérdekesebb eleme az, hogy milyen eltérő módon old meg kellemetlen helyzeteket egy tehetséges színész és egy civil. Binoche és Auteuil elszántan leás egy jelenet gyökeréig, és minden zavaró körülmény és sziruposság ellenében képes valami igazat és felkavarót állítani, Kusturica azonban duzzog, szinte hallani, ahogy szentségel magában, elátkozza az egész finomkodó stábot, és nem tesz semmit azért, hogy mentse a menthetőt. Ül Binoche mellett az egyik lírai jelenetben, közösen, fennhangon olvasnak egy könyvből, ujj az ujjhoz ér, váll a vállhoz - itt kellene, hogy megfoganjon a filmet megalapozó szerelem kettőjük között. Binoche dolgozik is, finom és vibráló, tekintetében benne van az egész forgatókönyv, Kusturica viszont úgy néz rá, mint egy rosszcsont kisiskolás, akit verset szavalni kényszerítettek az erőszakos felnőttek. Beleszeretni nem lehet, röhögni rajta, aztán szánakozni annál inkább. A jelenet meghalt, Binoche munkája kárba veszett, az illúzió oda. A Sziget foglya leginkább bosszantó film.
Képzeljék el, ha ugyanezt a filmet mondjuk Sára Sándor rendezésében, Tóth Ildikó és Andorai Péter főszereplésével, magyarul forgatták volna, milyen felzúdulás lenne itthon, és milyen szégyenkezve mutogatnánk fesztiválokon korpa közé keveredett tehetségeinket. Franciául viszont ugyanez a film körbeutazza a Földet, mindenféle listákra kerül, tapsolnak neki, kényeztetik. Ebből is látható, hogy milyen gonosz és igazságtalan a világ.
