Ha úgy vesszük, minden remekmű a legmélyén a humánum alapkérdéseit veti föl. Meddig és mitől vagyunk emberek? Mit kell megbolygatni ebben a törékeny szerkezetben ahhoz, hogy a civilizáció ígéretétől még inkább elvadult démon kibújjon belőlünk? S mindezt nem álszent arccal moralizálva, hanem úgy, hogy egy olyan letisztult alaphelyzetet tár elénk, amely szinte kiköveteli a maga válaszait.
Örömmel jelentem, hogy a sor egy újabb, Mexikóból érkező filmmel bővül. Az eleddig ismeretlen Rodrigo Plá rendezte A zóna hatása valahol a gyomorszájra mért ütés és a csontig hatoló, hideg zuhany között mozog. Aktualitását csak növeli, hogy az indulatból vagy kiszolgáltatottságból fakadó önbíráskodás jelenségét ma már nem kell bemutatni Magyarországon. A zóna azonban nem csak erről beszél.
Sokrétűségét egyszerű, már-már naivnak tűnő szimbolikájának is köszönheti. Adott egy széles fallal és szögesdróttal elkerített elitnegyed, amely gazdagsága és befolyása révén érinthetetlenséget, saját iskolát, törvényeket és így saját hatalmat vívott ki magának. Ám történik egy fatális véletlen: a viharban elszakad az elektromos vezeték, és így három suhanc, a fenyegető külvilág, behatol a zónába. Az összeütközés, a bűn ekkor már elkerülhetetlen.
A zóna zsenialitása, hogy alig sorakoztat fel olyan karaktert, aki egyértelműen a Jó vagy a Rossz oldalon állna. A szenvedélyesen igazságkereső nyomozóról csakhamar kiderül, hogy tehetetlen dühében nem kímél senkit és semmit. De ugyanilyen az apa, Gerardo figurája, aki legnagyobb jóindulatával sem találja meg soha a helyes lépést: minden mozdulata csak mélyíti a tragédiát. Arról nem beszélve, hogy mennyire más szemszögből nézzük majd a filmet, amikor kiderül: a fal mögött nemcsak gőgös zsírgazdagok élnek, hanem olyanok, akik maguk is áldozatok. Rendőri tehetetlenség, a gátlástalan erőszak miatt próbálták létrehozni a rend eme védett oázisát. Más kérdés, hogy a rend fenntartása érdekében maguk is ellehetetlenítik és korrumpálják azt a rendőrséget, amelytől korábban hiába várták, hogy megvédje őket.
A fordulatok nem papírízűek, logikusan, mégis megdöbbentő erővel követik egymást ebben a szikár, másfél órás drámában. S bár nincs kiemelkedő színészi teljesítmény, olyan játékot látunk, hogy egy pillanatra sem merül fel: nem a valóságot, hanem annak művi mását tanulmányozzuk. De az alkotás talán legnagyobb erénye, hogy mielőtt a néző kialakíthatná betonbiztos erkölcsi elveken nyugvó és így kényelmes nézgelődést jelentő nézőpontját, a rendező mindig csavar egyet a történeten, a filmezés mikéntjén: hol a kézi kamera ideges szubjektivitásának, hol az ipari kamerák hideg tárgyilagosságának, hol pedig Gerard fia házi kamerájának szerény igazságra törekvő képeit látjuk. Nincs igazság, sugallja Plá, vagy ami ugyanaz: egy kicsit mindenkinek igaza van. S amíg elfogadjuk ezt a bölcsnek tűnő - és néha valóban bölcs - elvet, addig a humánum elillan a kezünk közül. A végkifejlet viszonylagos derűje és nagyon halk feloldozása pedig csak fokozza a veszteség fölött érzett keserűségünket.
