Kedvelt álomgyári filmtéma a társadalom középszerűségéből kiemelkedő egyén küzdelme: a centrális karakter kitartásáért szoríthat a néző, ugyanakkor irigyelheti is teljesítményének magaslatáért. A másodfilmes Damien Chazelle stúdiófüggetlen drámája is ilyen recept alapján készült, címe − Whiplash, azaz ostorcsapás − egyrészt a benne többször felhangzó kompozícióra, másrészt arra a kálváriára utal, amit a főszereplőnek végig kell járnia ahhoz, hogy igazán nagy zenésszé váljon.
Andrew ígéretes, fiatal jazzdobos, aki lehetőséget kap, hogy a híres, sőt hírhedt Terence Fletcher zenekarához csatlakozzon. A fiút édesapja sikertelen írói karrierje és saját kudarcfélelmei kísértik, ám Fletcher könyörtelen irányítása alatt megszállottan törekszik a tökéletes művészi teljesítmény elérésére – csakhogy közben egyre inkább magának valóvá válik. Kiválósága önpusztítással párosul, kudarcélményei destruktív feszültségek katalizátorává lesznek (a témát számos film feldolgozta már, többek között zenei virtuózok sorsában is, pl. Humoreszk, A trombitás fiatalember, Az aranykezű férfi).
A forgatókönyvet dicséri, hogy már a nyitó jelenetben összesűrűsödik a film esszenciája: az ifjú dobost látjuk gyakorlás közben, alárendelt pozícióban, valamint az ijesztő tanárt, aki terrorizálni kezdi. (A film zárójelenetében ugyanez a konfliktus reprodukálódik a szerepek felcserélődésével: a diák irányít, a tanár inkább passzív.) J. K. Simmons Oscar-jelölésig jutott szerepében szexista és embergyűlölő sértegetéseivel olyan izgalmasan tartja félelemben diákjait, mintha csak Kubrick Acéllövedékének kiképzőtáborából emelték volna át a szövegét. Ebben az alfahímdrámában Fletcher képes bármelyik tanulót megalázni, és ha valaki nem biztos a dolgában, egy szimpla kézmozdulattal kirúgja a zenekarból. Ez a bánásmód egyfelől nyugtalanító, másfelől bármily furcsa, szórakoztató is: Fletcher olyan kreatívan gyalázza és alázza meg diákjait, hogy az már élményszámba megy.
A komikum és a fojtogató feszültség egyvelege átkerül a zeneiskolai színtérről Andrew magánéletébe is (családi vacsorai kirohanás, az újdonsült barátnővel való kapcsolat „problémakezelése”). Mire eljutunk a dobos mélypontjához, néhány irreális jelenet tanúi lehetünk − a főszereplő már-már legyőzhetetlen Rambo-hősként tételeződik, és véres ingben ázva készül a koncertre −, ezek iróniája ellenpontozza a drámát. A forma a zenei ritmushoz igazodik, figyelmünket a fülbemászó jazz és a dramaturgiához igazodó parádés montázs tartja fenn. Ezen túl a film erejét a figurák sokértelmű motivációi adják − a többértelműség pazar példája az utolsó jelenet is, melyben megítélhetetlen, hogy Fletcher a fiú javát akarja-e.
A Whiplash több ponton finoman kikacsint a filmtörténet klasszikusaira. Nemcsak az Acéllövedék kreatív trágárságát, hanem Karthryn Bigelow Holtpontját is megidézi (egy alkalommal Fletcher a Holtpont főszereplőjének nevén szólít egy fiút), továbbá Jules Dassin heist-klasszikusát, az 1955-ös Rififit. Kivált az utóbbi citálás izgalmas: a végjátékbeli csúcsjelenet dialógus nélkül zajlik – mester és tanítvány csupán gesztusokkal kommunikálnak –, ami a Rififi több mint félórás rablását idézi, melyben egyetlen szó sem hangzik el. (A párhuzamra Chazelle fel is hívja a figyelmet azzal, hogy apa és fia a Rififire vált jegyet a moziban.)
A Whiplash eloszlatja azt a felszínes elképzelést, hogy a jazz pusztán a szabadságról, a zene élvezetéről vagy a zenésztársakkal közös jammelésről szól. A meg nem alkuvó szigor, a vért izzadó küzdelem kövezi ki minden siker útját. Sőt ha valamit a legjobb tudásod szerint, a legnagyobb erőfeszítéssel csinálsz, az még távolról sem jelenti azt, hogy a legjobb lehetsz benne. A Whiplash kifejezetten hangulatos, magával ragadó darab, a filmmel Chazelle máris felvételét kérte a Sundance fesztiválon indult és világhírnévre szert tett pionírdirektorok, a sokat emlegetett Sundance kölykök (Tarantino, Wes Anderson, Paul Thomas Anderson, Noah Baumbach, Charlie Kaufman és mások) csapatába.
