Az első két Batman-mozi sztárja, Michael Keaton játssza a főszerepet, és Birdman a címe, de ahogy arról az alcím is árulkodik, filmünk korántsem a legújabb hollywoodi szuperhősös képregény-adaptáció.

Riggan (Keaton) a Birdman nevű szuperhős megformálásával vált szupersztárrá annak idején, de napjainkra kiöregedett, hollywoodi karrierjének vége. Álma a nagy visszatérés, így a Broadwayen próbál szerencsét egy adaptáló rendezőként és főszereplőként is jegyzett személyes darabbal. E mű utolsó próbáinak és bemutatójának kulisszái mögé pillanthatunk be: hősünknek meggyűlik a baja a szűkebb környezetében élőkkel és kollégáival.

Van azonban egy kis csavar a történetben, ahogy azt Iñárritutól megszokhattuk. Riggant szuperhős alteregója képében kísérti a múlt: amikor egyedül van, Birdman testetlenül beszél hozzá vagy megjelenik neki, és unszolja, hogy új sequellel térjen vissza. Erről a Halálos árnyék, a Fekete hattyú, kísértet-vígjátékok (Utóélet) vagy skizofrén hőst felvonultató pszichothrillerek juthatnak eszünkbe, ugyanakkor szerzői filmmel van dolgunk a mexikói direktor részéről. Már a Biutiful főhőse is látott olyan embereket, akiket senki más, ezúttal pedig a Hatodik érzéket idéző kísértethorror helyett a Batman-féle szuperhősfilm – szóljon bár különleges képességekről vagy csak egy kosztümben, anonim módon polgárőrködő átlagemberről – népszerű fantasy-zsánerével játszadozik el az író-rendező.

Iñárritu játékos, ambivalens jelenetezése okán eleinte többé, a játékidő múlásával már kevésbé nyitott a kérdés, hogy Riggan zavart pszichéjű, de legalábbis hiperaktív képzelőerejű színészként fantáziál magáról mint szuperhősről, vagy valóban vannak szuperképességei, csak saját magát alakította néhány filmben. Az önmagát vámpírnak képzelő fiúról szóló Martin juthat eszünkbe, vagy A vámpír árnyéka, melyben Murnau Nosferatuját tényleg vámpír alakítja. Ahogy viszont azt megszokhattuk, Iñárritut most sem a transzcendens vagy a fantázia, hanem az evilági érdekli, ahogy a Biutiful sem horrorfilm volt, hanem ugyancsak egy különleges tehetségű, mély belső életet élő, érzékeny és introvertált, valamint hanyatló, lelki válságba sodródott férfi számvetésének, megváltásának története, aki szintén viszonyát rendezi környezetével.

Iñárritu a mexikói Tarantinóként mindig is kreatív, kísérletező formanyelvi csavarokat talált ki műveihez, megkockáztatom, ezek gimmickként, blikkfangként is funkcionálnak. A Korcs szerelmek Ponyvaregény-idéző szkeccs, antológia egy véletlen balesetről és pár kutyáról, a 21 grammban a tragikus szerencsétlenség és a több szálon futó, számos karakterre fókuszáló cselekménye mellé még az idősíkokat is megkeverte, a Bábelben pedig mindezt több helyszínnel és nyelvvel überelte. A Biutiful és a Birdman or (The Unexpected Virtue of Ignorance) nem csak direkt hibás helyesírású eredeti címükben hasonlítanak, de arról is tanúskodnak, hogy Tarantinóhoz hasonlóan a mexikói direktor is sokszereplős moziktól orientálódik a „hősfilm” felé, miután kimerítette a tucatnyi egyenrangú karakterben rejlő lehetőségeket. A gimmick most Keaton, a szuperhős-tematika és a rendező fő újítása: a zsáner ezúttal melodráma helyett komédia.

A film egy bukott hollywoodi celebről szól, aki a lelkét kiteszi, hogy igazi művészetet hozzon létre − és az első nagy szuperhősikon szupersztár, Keaton is ilyesmin ügyködött, hisz Batman-mozijai után (jelen karakteréhez hasonlóan) nemet mondott egy sequelre. Pályája egyre inkább lefelé ívelt, olyan filmekben vállalt főszerepet, mint a méltán ismeretlen 6-os játszma (melyben a mostanihoz hasonló karaktert alakított). Ha Iñárritu a mexikói Tarantino a Korcs szerelmek óta, akkor Keaton az ő Travoltája, és talán fel is támasztotta a beskatulyázott színész karrierjét e díjesőre esélyes szereppel. A Bábelt gyermekeinek, a Biutifult apjának ajánlotta, ez pedig hommage Keaton előtt.

A mindössze néhány nap alatt, ugyanazon színházi kulisszák mögött játszódó mű kamaradráma, de míg se szeri, se száma olyan filmeknek, amik színdarabként is ugyanazt az élményt nyújtanák, Iñárritu e munkája esszenciális moziélmény. Riggan vízióit hollywoodi blockbusterbe illően pazar látványvilággal mutatja meg, ami nem csak arra jó, hogy ütősebb legyen a trailer: a rendező bizonyítja, hogy ő is tudna álomgyári megafilmet készíteni, ha akarna. Ez az első munkája, ami egyetlen helyszínen játszódik, így hát „láthatatlan”, már-már „egysnittes” vágással kísérletezik. Hosszú beállításokkal operál, és azok is tanítani való kreativitással tűnnek át egymásba. Példaértékű posztmodern komédia ez a mexikói Tarantinótól, elég a dobra építő kísérőzenével kapcsolatos kikacsintás gegjére gondolni.

A Sils Maria felhői után újabb szatirikus, önreflektív „meta” szerzői művészdráma tárgyalja a szuperhősfilmek divatját – és nyújt alternatívát vele szemben. E film jóval szórakoztatóbb és közönségcsalogatóbb Assayas modern művészmozijánál, de cserébe egy fokkal felszínesebb, formalistább is. Sok mondanivalója nincs, de ritka az ilyen ötletes és ambiciózus vígjáték.

.Pont: 8/10