Mindenki itt van, aki kimaradt Stallone retrómozijából: Don Johnson és Steven Seagal jobbak mint valaha, Danny Trejónak pedig már igazán kijárt egy főszerep 25 évnyi rosszarcú gengszterkedés után. A Machete az év akciófilmje, sok csöccsel, vérrel és levágott fejjel.

Idén három filmet várt igazán a magamfajta geek: Antal Nimród Predátorát, Stallone Expendablesét [2] és Rodriguez Machetéjét. Bosszantóan sok csúszással végül mindhármat megkaptuk, és most már nyugodtan kijelenthetjük: Rodriguez a Machetével kiütéssel megnyerte a VHS-korszak vs. grindhouse mozik-meccset. A texasi fenegyerek nem szimplán egy 80-as évekbeli, kultikus erdei kaszabolásnak, vagy egy akciósztár több évtizedes életművének állított celluloid-emlékművet másfél órában, hanem a 70-es évek összes szutyokfilmjének, a nudistamoziktól a belezős bosszútörténetekig.

Azt már a Terrorbolygó óta tudjuk, hogy Rodriguez profi a véres-melles exploitation zsáner feltámasztásában. A 2007-ben Tarantinóval közösen elkövetett Grindhouse duplafilmben annyira komolyan vették az olcsó mozis látszatot, hogy még karcos kamutrailereket is rendeltek a haverjaiktól. Eli Roth hálaadásnapi mészárlása (Thanksgiving), Rob Zombie naziploitationbe oltott ponyvaparódiája (Werewolf Women of the SS) és a horrorkastélyos Don't Edgar Wrighttól mind magában hordozták egy mozifilm lehetőségét, de egyértelmű volt, hogy a negyedik, Machete című álelőzetes fog leghamarabb vászonra kerülni. Mert Robert Rodriguez igazi öntörvényű zseni Hollywoodban: a saját maga főnöke a Troublemaker Studiosnál, így a Kémkölykök-széria vagy a Sin City bevételéből lazán megengedheti magának, hogy filmet forgasson a kisfia szuperhőssztorijából (Cápasrác és Lávalány), vagy a mennybe emelje egy B-movie főszerepével a sittes másodunokatestvérét, Danny Trejót.

A Machetében minden együtt van, amiért az emberek szerették a grindhouse mozik duplafilmjeit. Lobognak a csöcsök, hullanak a fejek, horrorparódiákat megszégyenítő mennyiségű vér és agyvelő fröcsög, az irrealitás-faktor pedig az egekben: mikor már azt hittük, nem lehet bizarrabb főhős egy puskalábú sztriptíztáncosnőnél, jön egy agyontetovált mexikói, és kinyúvaszt mindenkit a kifogyhatatlan késkészletével meg a chopperére hegesztett helikopterágyúval.

Danny Trejo, Hollywood örökös badass mexican motherfuckere már 25 éve játssza ugyanazt a kőarcú, sittes rosszfiút, így igazán kijárt már neki egy saját film. Na nem mintha annyira különbözne a mostani karaktere a korábbiaktól: igazából a Machete bosszúálló exrendőre is ugyanaz a bőrmellényes, ronda bérgyilkos, akit már a Desperadóban és a Volt egyszer egy Mexikóban is láthattunk. Csak most kapott egy csomó szemétládát ellenségnek, néhány bombacsajt mentőangyalnak, és nem akarja fejbe lőni egy Banderas-típusú, ősmacsó pisztolyhős.

A Machete látszólag roskadozik a szövevényes árulásoktól, de valójában egyszerű, mint a szemgolyóba nyomott 100-as szög. A tőrbe csalt mexikói zsaru (Trejo) Texasban próbál meg bérgyilkoskarriert befutni, de a bevándorlás-ellenes szenátorjelölt (Robert De Niro) likvidálására szóló megbízás csak kamu egy dörzsölt üzletember (Jeff Fahey) és egy machetével hadonászó drogbáró (Steven Seagal nagy visszatérése) hatalmi játékában. A többszörösen átvert mexikói izomhegy persze begorombul, és egyszemélyes irtóhadjáratba kezd, de közben persze jól megcsöcsörészi a gátlástalan üzletember lányát (Lindsay Lohan), az elszánt texasi nyomozócsajt (a Sin City óta geek-kedvenc Jessica Alba) és a mexikói bevándorlók női Che Guevaráját is (Michelle Rodrigueznek valami elképesztően jól áll a félszemű amazon karaktere).

Ez a film annyi kultikus arcot vonultat fel, hogy a nézőnek könnybe lábad a szeme a gyönyörűségtől: szinte mindenki itt van, aki kimaradt Stallone Expendableséből. Sejtelmünk sincs, hogyan tudott a rendező rongyos 20 millió dollárból ilyen impozáns színészgárdát összehozni, főleg úgy, hogy Robert De Niro egymaga ennyit szokott kérni egy szerepért a Vejedre ütök óta. Ráadásul bónusznak feltűnik még a Machetében az egykori Marlboro Man, Don Johnson is, mint őrült seriff, és természetesen nem hiányozhatnak a Rodriguez-filmek állandó mellékszereplői sem: Tom Savini (Sex Machine az Alkonyattól pirkadatigból) buta bérgyilkos, Cheech Marin shotgunnal mészároló pap, a Kémkölykök kissrácából, Daryl Sabarából pedig puskás-fejkendős szabadságharcos lett.

Rodriguezt egy időben Tarantino legtehetségesebb tanítványaként emlegették. Mára úgy tűnik, túlnőtt a mesterén, legalábbis ami a régi kedvenc filmjeiből összelopkodott, szélesvásznú hommage-eket illeti. Ő ugyanis nem csapja be a rajongóit végtelenített párbeszédek közé elrejtett vérfürdőkkel, hanem nettó jófejségből mellekkel és fegyverekkel telepakolt, hiperlátványos szutyokmozivá bővít egy poénelőzetest. Amit ráadásul saját maga fényképez, vág, és persze brutálisan horzsoló gépzenét is a magánstúdiójában komponálgat hozzá. A Machete egyértelműen az év legjobb akciófilmje, tűkön ülve várjuk a folytatásokat, a Machete Killst és a Machete Kills Againt. (9/10)