Nincs mit szépíteni: Jonathan Demme filmje, A bárányok hallgatnak a maga nemében egy remekmű, Anthony Hopkins pedig - igen, tudjuk, őelőtte már Brian Coxnak is megvolt a figura - mindörökre magáévá tette dr. Hannibal Lecter, a hét lakat alatt őrzött emberevő pszichiáter figuráját. A későbbiekben maga Hopkins is sokat tett azért, hogy e remekbe szabott szörnyetegből vásári attrakció váljék, de A bárányokhoz minden tekintetben méltatlan folytatásoknak - bár alkotóik mindent elkövettek (Ridley Scottot a mai napig nem számoltatta el senki a 2001-es folytatásért) - mégsem sikerült teljesen lenullázniuk a jó doktor viszolyogtató vonzerejét.
Ennek ékes bizonysága, hogy egyszerre két tévécsatorna is fantáziát látott a hannibalizmus folytatásában, igaz, szemmel látható eredményre csak az egyik jutott. Az, amelyik A vörös sárkányban megismert Graham ügynök történetét meg persze Hannibalét bogozza visszafelé. S bár nagy erők vannak működésben, hogy Hanniballal egyenrangú félként prezentálják, ugyanabba a drámai súlycsoportba helyezzék a fóbiás fiatal ügynököt - akinek azért rossz, mert túl könnyen képzeli bele magát mindenféle őrült gyilkosok helyébe és fejébe -, ez csak arra jó, hogy késleltessék az est nagy H-val kezdődő fénypontját. A társas kapcsolatoktól irtózó, de a terepre vonakodva visszatérő Graham ügynök egyelőre kevés dologgal véteti észre magát a minden második sorozatra jutó helyszínelők és profilozók sűrű mezőnyében. Mérföldekről látható kínját Hugh Dancy a brit iskola felől közelíti: Hugh Grant is így csinálta volna, ha nem romantikus komédiákban, hanem horrorokban kezdi a zavartan makogó férfiak alakítását. Graham ügynök egy korrekt, de bárkivel behelyettesíthető sorozatalkatrész, egyelőre főszálként is mellékszál.
Minden szem viszont Hannibalon, akiről, ugye, az étkezések ezen szakaszában - hol vagyunk még a lebukástól - nem eldöntött, hogy emberhúst vagy csak marhát szúr a villájára. Erre az első adandó alkalommal rá is játszik a Hannibalt újrafazonírozó sorozat: Mads Mikkelsen belépője maga a megtestesült fine dining: a tányéron csupa nemes textúra, a nagy színész nagy arcán pedig csupa nemesen megkomponált hannibali őrület. Persze még csak csupa sejtetés az egész, hiszen azt játsszuk, hogy még semmit sem tudunk, így azt sem, hogy milyen babbal és milyen borral fogyasztotta el Anthony Hannibal Hopkins a népszámlálót. Midőn Mikkelsen eszik - és alighanem sokat fog -, az egyelőre Hopkins miatt, és nem annyira a saját jogán élvezetes.
