Jean Genet: Cselédek (Pesti Színház)

Nem először fordul elő, hogy a Vígszínház repertoárján megjelenik egy, a közelmúltban vidéken sikert aratott előadás másolata. S az újabb premier azután ritkán jár sikerrel. Aminek több oka is lehet: van, hogy a választás eleve megkérdőjelezhető, lehet, hogy az eredeti bemutató rendezőjét nem inspirálja különösebben az újrafogalmazás feladata, s előfordul, hogy nem sikerül az új szereposztáshoz idomítani az eredeti koncepciót. A Cselédek érdekes eset. Már maga a választás is az, hiszen nem tartozott a visszhangos sikerek közé, még szakmai fogadtatása sem volt egyértelmű, kiválasztása tehát jó szemre és ízlésre vall. Forgács Péter igen lelkiismeretesen próbálta átgondolni és színpadra adaptálni elképzelését, s igazán kitűnő szereplőket kapott mindehhez. A létrejött előadás azonban intenzitás, eredetiség, színészi szuggesztivitás terén mégsem éri el a tavalyi nyíregyházi bemutató színvonalát.

A nyíregyházi előadásról nem szeretnék hosszabban írni (már csak azért sem, mert akkoriban megtettem), az összevetés viszont elkerülhetetlen. Az egyre inkább elhasználódni látszó szövegből ott Forgács, kitűnő színészeire támaszkodva, rendkívül erős és hatásos produkciót hozott létre, melynek jelentését a szerepek többszörös tükröződése adta. A cselédekre a veszélyt nem a Madame, hanem saját szenvedélyük, a mind veszélyesebbé váló, elhatalmasodó játék jelentette, a Madame-figurával való játékban ábrázolt dominanciaharc sajátjuk is volt egyben. A többszörös áttételt Varjú Olga és Pregitzer Fruzsina ritka erőteljes játéka hitelesítette. S noha ugyanazon szövegről egyazon évben ugyanannak a rendezőnek nemigen juthat más az eszébe, a körülmények és a szereplők megváltozása nyilvánvalóan eleve változásokat kényszerített ki mind a produkció felépítésében, a szerepek kidolgozásában, mind az alkalmazott színházi nyelvben.

Ami a legszembetűnőbb s valószínűleg az előadás egészét leginkább meghatározó változás: a kis kamarateremből a közepesnél nagyobb színházba került a produkció. Nemcsak a színpad nagyobb, hanem a távolság is, ami a nézőt a színésztől elválasztja. Az a feszült atmoszféra, melyben minden hangsúly felerősödik, ahol minden szemrebbenésnek jelentősége lehet, nem jön, nem jöhet létre. Az egyes szituációk feszültsége, ereje szükségképpen gyengül. Az apró, váratlan mozdulatok dinamizmusának helyébe a mozgások dinamizmusa lép ? már csak azért is, mert a nagyobb színpad eleve több mozgásra készteti a színészeket. A színpad méretének változásához alkalmazkodik Füzér Anni díszlete is, mely most inkább látványosnak, érzékinek tűnik, mint hangulatteremtőnek. Vizuálisan kevesebbet tud, mint a nyíregyházi, függőleges rekeszei és rései (melyekbe a Madame ruhatárát és fürdőkádját is el lehet helyezni) praktikus segítséget adnak a játékhoz. A színészi alakítások magát a játékot, a játékosságot erősítik fel. A kezdőképben Claire és Solange a Madame-ot imitálva bábként játszanak egymással: a ?marionett? hozza az úrnő jellegzetes gesztusait, pózait, a ?bábos? adja hozzá a hangot. Bár ez a kép nem tér vissza, meghatározza az előadást. Amit látunk, annak végig a játék voltát érezzük; súlyos tétjét, a szereplők ambivalens kapcsolatainak vészjósló feszültségét kevésbé. Felerősödnek a humoros és a groteszk szituációk, gesztusok. Finom ötletek hangsúlyozzák az egyes szituációk színpadiasságát (a legjobb példa talán a Madame operadívai be- és kivonulása). Az ambivalencia leginkább a szerepek tükröződésénél érződik: a Madame-hoz való viszony eldöntetlensége, bizonytalansága végigvonul a játékon. Az Igó Éva által megformált úrnő nem az a kegyetlen, szívtelen perszóna, aki a cselédek játékában megjelenik, de nem is olyan ártalmatlan, bolondos nőszemély, mint a nyíregyházi előadásban. Igó mesterien sűríti a narcisztikus egoizmus tüneteit, s mutatja a belőlük fakadó súlyos érzéketlenséget, mellyel még akkor is árthat, ha nincs szándékában.

Claire és Solange egymáshoz való viszonya tradicionálisabb. Forgács ezúttal a színészi alkathoz igazította a szerepeket. (Nyíregyházán izgalmas, a cselédek közötti dominanciaharcot összetettebbé tévő feszültség keletkezett azáltal, hogy a passzívabb, alávetettebb Solange-ot az alkatilag erőteljesebb, érdesebb, keményebb Varjú Olga kapta, s a finomabb, érzékenyebb Pregitzer Fruzsina játszotta a dominánsabb, elszántabb Claire-t.) Így Claire az irányító, az értelmi szerző, a játék levezénylője, s Solange a labilis ösztönlény, akinek veszélyességét épp kiszámíthatatlansága jelenti. Pap Vera különlegesen szenzibilis, rendkívül labilis, lét és álomlét határán egyensúlyozó figurává gyúrja a szerepet, egyénien groteszk színeket használva. Börcsök Enikő szerepfelfogása hagyományosabb: intellektuális fölényben lévő, tehetetlen dühtől fojtogatott, hol a játékba feledkező, hol attól menekülni próbáló Claire-t játszik. A két önmagában kitűnő alakítás valahogy mégsem találkozik, nem ér és nem érik össze; legalábbis nem jön létre olyan intenzív és bonyolult kapcsolat a két figura között, amely a szerepjátékok többféle áttételességét biztosítaná. Mint ahogy az előadás egészében is inkább a részletek, az egyes szituációk a gazdagon kimunkáltak, helyhez és körülményekhez igazítottak, az ív kevésbé. Az a játékra építő gondolatlánc, amely a nyíregyházi előadásban kiépült, csak foltjaiban rekonstruálódik, más, új értelmezés nem lép a helyére. Elismeréssel, gyakran kedvtelve nézzük a játékot, de tétjét, súlyát nem érzékeljük igazán. A tragikus vég (Claire öngyilkossága) is váratlannak, előkészítetlennek hat. Az izgalmas, szuggesztív előadás másolata szokatlan pontossággal, lelkiismeretességgel és színészi szaktudással készült el, s mégis: mutatós, szakmailag erőteljes, de kevéssé súlyos és kevéssé jelentéses produkcióvá szelídült.

Nem hiszem, hogy mindez a Víg (Pesti) ?átka? lenne, inkább talán a másolatoké. Azok a módosítások, módosulások, amelyeket kikövetelnek maguknak, többnyire nehezen alkalmazhatók más körülményekhez (még ha azok a körülmények szakmailag elsőrangúak is), s így nagy valószínűséggel megsértik az eredeti interpretáció vagy akár az azt megvalósító forma felületét is. Annak helyébe pedig rutinszerűen, hamarjában aligha állhat új elképzelés vagy új forma. Még szerencsésebb eset, ha az történik, ami most, vagyis kevésbé érdekes és erőteljes, de szakmailag maximálisan vállalható produktum jön létre. Szétesett, a megváltozott körülményekkel nem számoló, az eredetit romjaiban sem idéző produktumokat is láttunk már. Meglehet, a sikerek nem reprodukálhatók automatikusan. Talán szerencsésebb lenne a kopírozásokról lemondani.