Igen, ez az a film, amelyben Michael Fassbender végig egy óriási papírfejben játszik, és olyan aranyosan furának tűnik, hogy a filmnek csakis a Sundance fesztiválon lehetett a premierje. A Frank a beígérttel szemben persze csak enyhén bizarr, viszont nagyon vicces: egyértelműen a nyár slágervígjátéka.
A tehetségtelen zenészek coming outja a Frank. Vége a sunnyogásnak, a profinak vagy eredetinek hazudott kisszerűségnek: ahogy Jon (Domhnall Gleeson) lefogja az első hangokat billentyűjén, tudjuk, nem a legújabb sikercsapat esze, hanem egy aranyos, de menthetetlenül tehetségtelen iparos klimpírozik itt. Aki keresné ugyan a saját hangját, azt a belülről fakadót, de ha azt hiszi, írt végre valami jót, akkor is csak a pár perce hallgatott It Must Be Love-ot billegeti miniszintetizátorán. Az irodai munkába beleszürkült, Twitter-bejegyzéseiben popsztárságról álmodozó ficsúr egy szerencsés véletlennek köszönhetően kerül be a The Soronprfbs nevű zenekarba. Kiejteni ugyan a tagok sem tudják a nevet, de ez nem zavarja őket, mert eszükbe sem jut kergetni a hírnevet. Csak zenélnek, maguknak, „kísérleti” zajrockot szélfúvásos, fűben lépegetős hangeffektekkel, poszt-rockos dinamikával és tereminnel katapultált űrhangokkal.
Az extrém azonban nem is annyira a zene, inkább Frank, a „frontember”, kinek talán legkevésbé fura tulajdonsága, hogy egy papírmasé fejet visel a nap 24 órájában. Frank ugyanis mentálisan sérült, de zeneileg különleges figura, aki kényszeres maximalizmusával és sajátos világképével löki ki a komfortzónájukból zenésztársait. Segíteni persze csak Jonnak kell, aki azt hiszi, hogy ebben a különcegyletben talál rá saját abuzált gyerekkorára, és ezzel együtt az ihletére. Az egész persze korántsem ilyen komoly, a forgatókönyvíró páros (Jon Ronson, Peter Straughan) nem engedi az abszurd vígjáték terepén kívülre a hóbortos figurákat, akiket gondos vígjáték-készítőkként meghagynak egy-egy vonással meghúzott szkeccsnek.
A Frank tehát nem fúr mélyre „az őrült zseni” pszichéjében, nem villantja fel betegségének árnyoldalait, és ha mondani akar valamit egy száraz brit poén és egy kellemesen fanyar amerikai indie humorkodás között, azt pont a romantikus géniuszkoncepció hamisságáról mondja. Ne akarjunk belátni Frank rajzfilmfigura-arca mögé, mert nem vár ránk ott semmiféle felfedezés: a tehetséget nem lehet atomjaira szedni, az excentrikus művészt csak a katasztrófaturisták obszcén pillantásával lehet közelről megbámulni. A film talán legnagyobb poénja, hogy Jon Ronson a magáról mintázott karaktert teszi meg annak a szürke billentyűsnek, aki ártatlannak tűnő naivitása ellenére valójában maga a történetet a tragédia felé kormányzó, destruktív erőforrás. A népszerűséget és a fősodornak tett engedményeket forszírozó Jon bontja meg a világtól elzártan jól funkcionáló alkotómagot, az elmekórházból megszökött zenészek összhangját és Frank labilis nyugalmát. A végén azonban nem drámai fordulat, hanem a film legcsípősebb vicce csattan, amikor Frank megírja legszerethetőbb dalát Coca-Coláról, rúzsos Ringóról és csókos Nefretitiről…
Azzal, hogy Lenny Abrahamson nem hagyományos(an) sótlan életrajzi filmet, hanem szerethetően bizarr komédiát rendezett, valójában az eredeti Frank Sidebottom-karakter előtt hajtott papírfejet. A brit zenész és komikus Chris Sievey a saját punkbandájának (The Freshies) rajongójaként álmodta meg az 50-es évekbeli ruhákat viselő, álmodozó tekintetű, Frank-fejű alteregóját, aki a 80-as, 90-es években saját rádió- és tévéműsorával is befutott a szigetországban. Frank azonban inkább volt stand-up komikus, mintsem kizökkent elméjű zenészzseni. Híres popszámok paródiáit adta elő Casio-szintetizátorokkal, amiket a 35 éves, mamájával egy Timberly nevű poros kisvárosban élő karakter fészerbeli „kalandjainak” elmesélésével fűszerezett (a beszélgetős tévéműsorokat kifigurázó Frank Sidebottom's Fantastic Shed Show ott is játszódott a „timberly-i csűrben”).
A Frank eredetileg Ronson Sidebottomról írt könyvére és cikkére támaszkodott, de végül fiktívvé és maivá tették a cselekményt (fontos szereplő a Twitter, a vászonra kiírt bejegyzések pedig kivételesen jól működnek a vicces hashtagelés miatt). A kitalált sztori viszont illeszkedik a Frank-figurához, hiszen az orrhangon nyekergő Sidebottom-karakter arról álmodozott, hogy popsztárként fog befutni egyszer – vagyis Sievey találmánya legalább annyira volt avantgárd ámokfutás, mint a pop és a zeneipar kritikája. A címszereplő jellemrajza másban nem igazán hasonlít az eredeti Frankre (alakját inkább az olyan súlyos betegséggel küzdő zenészekről mintázták, mint Daniel Johnston vagy Syd Barrett), de a Frank-jelenség lényegét jelentő humor sértetlen maradt. Igaz, az éleit lekerekítették, és a Nagy-Britannián kívül érthetetlen vicceket is kellemesen bizarra puhították. Maga a film nem, csak a karakterek szokatlanok (már akinek), de mivel ez így is az év egyik legkedvesebb vígjátéka, csak gratulálhatunk. Elsősorban Michael Fassbendernek, aki pusztán hangjátékával és testbeszédével is viccesebb, mint az egyébként szolidan igyekvő bandatársai (Domhnall Gleeson, Maggie Gyllenhaal). Könnyed nyári móka a Frank, frappáns belbeccsel és áramvonalas külcsínnel ellátva.
