Bár nem szokásom, de elképzeltem magamban, hogy kik fészkelődnének idegesen a székükben Saul Dibb filmje alatt. Azok a férfiak, akik szerint a konyha a nők egyetlen elfogadott, társadalmi helye, és azok a nők, akiknek a plakátbeli kosztümök és pompás ruhák a szélesen áradó romantikát csalják elő a képzeletükből.
A hercegnő ugyanis bizonyos értelemben propagandafilm. Módszeresen rombolja le a kosztümös filmek álságos romantikáját, a "szerelem mindent legyőz" elvét, a félgiccses, a korhűséggel kacérkodó talmi megoldásokat, és bepillant a közhelyek mögé. Most végre valóban megmutatkozik, hogy a 18. század végén milyen árat kellett fizetnie az elemi boldogságért egy hercegi családba beházasodott nőnek.
Dibb alkotása e tekintetben valóban késhegyen táncol: kevés választja el attól, hogy a feministák alapfilmje legyen, hogy programszerűen olvassa a férfiak irányította világra eredendő bűneit. Szerencsére az alkotók néhány jó döntéssel megelőzték a bajt, így A hercegnő mentes a bozótvágó mozgalmiságtól, igazi dráma, amely ráadásul nem a könnyeket előcsalogató megrendülésre alapoz, hanem a következetesen felépített jellemekre és cselekményre.
Az első jó döntés Ralph Fiennes megnyerése volt. A mostanság csupa jó filmekben feltűnő színész (Erőszakik) most is pompásan megfelel a faarcú kor kívánalmainak: hűvös és érzelemmentes, minden ízében megtestesíti az etikett mögé bújó szenvtelenséget és metsző közönyt. Ráadásul Fiennes pontosan tudja, hogy egy ilyen szerep esetén minimális eszköztárral dolgozhat: egy-egy szemvillanás, a kőből faragott vonások pillanatnyi enyhülése, szökőévenkénti dühkitörés. Ráadásul Devonshire hercege nem is a szavak embere. Tíz színészből kilenc minden bizonnyal visszaadta volna a szerepet, Fiennes azonban fegyelmezett minimalizmusával csodákra képes: egyszerre gyűlöletes és esendő.
Knightley kisasszonyról sajnos, mindez már nem mondható el. Bár magasan fölénő eddigi alakításainak, mégis két-három modoros gesztusra esik egy őszinte pillanat. Pedig épp az ő személye körül zajló ellentétek adnák a dráma sava-borsát. Neki kellene megjelenítenie a lázadást és a beletörődést, a szenvedélyt és az erőszakosság áldozatát, a szellemességet és a szürke simulékonyságot. A szeretőt megformáló Hayley Atwell finom, alig észrevehető játékában több élet van, mint az ő nagyjeleneteiben.
A második jó döntés az alkotók részéről az erők okos beosztása volt. Ezért van, hogy az amúgy vékonyka történet kitart 110 percig, hiszen nem is annyira a fordulatokra, hanem a sorsukkal, a kor kívánalmaival szembenéző emberekre koncentrál, a maszk mögötti maszk megannyi rezdülésére. Ebben pedig nagy segítséget ad Pados Gyula minden apró gesztusra érzékeny kamerája, amely hál' istennek levetkőzte a Koltai-filmek túlesztétizáló, mindenből képeslapot festő hatásait. Mindig ott van, ahol egy rejtett mosoly, egy idegesen rebbenő tekintet épp elárul valamit a kimért modor alatt feszengő elevenről. És ez bizony nem kevés.
