Az öreg Dítě kiszabadul a börtönből, valami erdőben él, és közben ifjúságán mereng. Ez elég unalmasnak hangzik, de szerencsére a Bohumil Hrabal regényéből készült az Őfelsége pincére voltam című filmből Jiri Menzel a legszórakoztatóbb náci viccekkel és művészi pinákkal színezett 20. századi történelmi filmet csinálta.
Főhősünk alacsony (a regényben törpe - metafora) pikoló fiúként igyekszik önmegvalósítani, de hiába a tehetsége, mindig jön a saller. Nagy szerencséjére megismerkedik a szalámiszeletelő-árus, pénzéből padlót burkoló Walden úrral, aki megtanítja a legfontosabb életcélokra. Az anti-fejlődés történetben Jan Dítět, akit a Jirzi Menzelre megszólalásig hasonlító Ivan Barnev alakít, egy dolog érdekli: minél előbb nagyon sok pénze legyen, na meg valami nagyon jó nője. Ennél több motivációja egy férfinak nincsen, viszont csak egy részük lesz ezért náci.
Hrabalt a csehek nácikhoz kapcsolódó múltja zavarja, kiforgatja a helyzetet, hangosan kinevet mindenkit, aki így keveredett bele a történetbe, miközben okos és bölcs a szerzőnk. A törpe pikoló benne él a történelemben, mondhatjuk ilyen nagy szavakkal, hiszen csehként éli meg a náci megszállást, majd dob félre mindent egy hitlerista punciért, hogy később teljesen beleélje magát a szerepébe.
A szocializmusról szóló magyar filmekben mindig áldozatként szerepel a kisember, míg Bohumil Hrabal hőse csak megy a maga feje után: pénz, pina, felemelkedés, megalkuvások, leszart hazaszeretet, semmi kollektív tudat, semmi csehszlovákiázás. És amikor öregként visszatekint az életére, akkor sem érezni a megbánást, csakhogy picit másként kellett volna talán.
Mert a nagy és véres történelemben is magunk vagyunk csak a vágyainkkal: Dítě pénzt és nőt akar, és mindig mindent megkap, még tennie sem kell érte. Az abesszín császár azért tünteti ki, mert csak az ő nyakába tudja felakasztani a kitüntetést. A cseh tábornok két marék pénzt ad neki, csak úgy. Mindig, mindenhol ellehetetlenül, mert szerencséje van, a nácikból és az utána lévő kommunizmusból is jól jön ki.
Dítě persze véletlenül keveredik a nácik közé: egy német vs. cseh összetűzést old fel úgy, hogy utána a lánnyal lehessen, aki mindig a Führerről és a Birodalom határairól beszél.
A náci vicceket kedvelőknek külön ajánljuk a filmet, mert az SS nemzőklinikája a legszórakoztatóbb jelenetsor, bár a csúcspont a náci lány és Dítě nászéjszakája a Hitler-portré alatt, amikor a monoton szexben a lány Hitlerré alakul át.
Igen, ez egy jó adaptáció, és nem is annyira a regényhez, mint annak hangulatához ragaszkodik, mert Menzel ráérzett Hrabalra már a Szigorúan ellenőrzött vonatok, majd a Sörgyári Capricciónál is, de említsük meg azért a Hóvirágünnepet és a Pacsírták cérnaszálont is, amiket szintén együtt jegyeznek. Hrabal soha sem volt olyan értelmiségi pózoló, mint a Párizsban élő Kundera, ő a kocsma embere volt, aki elég jól elvolt a macskáival, és ez a nézőpont meghatározta minden regényét. A legismertebb+legszeretettebbet is.
Miért fontos az Őfelsége pincére? Az utóbbi években a németek nagyon belejöttek a közös múlt újraértelmezésébe, volt A bukás, a Sophie Scholl nálunk meg az 56-os filmek vagy a Sorstalanság. Menzel ezeket is zárójelbe teszi, mert lehet nem komolykodva is beszélni a múltunkról.
Menzel igazi macsó filmes: minden nőt megmutat meztelenül az Őfelségében, és tényleg nem marad ki senki. Ráadásul több dolguk nincs is a nőknek, kemény mellbimbókkal néznek bele a kamerába, és még a hithű nácit is könnyű megkapni. Hasonló szerepe van a cameóként félmeztelen nőt etető Szabó István filmrendezőnek, akinek kifejezetten jól jött ez a sztori, ami az ember történelemben és diktatúrában betöltött szerepét feszegeti. Még ha viccesen is.
