Csak úgy sütne a rosszindulat belőlünk, ha azt állítanánk: Robert Dillon és Michael Thomas, a Ruby Cairo című amerikai film forgatókönyvírói nem dolgoztak meg a pénzükért. A történet ugyanis fölöttébb fordulatos. Azzal kezdődik, hogy egy fuvarokból élő pilóta meghal, s ezzel gyászba dönti szépséges feleségét és három aranyos gyermekét. És azzal folytatódik, hogy az asszony elutazik Mexikóba a végtisztességre. Imádott férje nyomait kutatva gyanús dologra bukkan: egy baseballkártya-gyűjteményre, melyen jelzések találhatók. Bassie rádöbben, hogy Johnny Faro, a hites ura zavaros titkait és rejtélyes úton szerzett pénzét bújtatta a számok mögé. Az érzelmektől, no és a kíváncsiságtól vezettetve kutatni, meg utazni kezd. Az amatőr nyomozónak a világ különböző pontjain tekintélyes summa üti a markát. Aztán Athénban kiderül, hogy a "halott" megelőzte asszonyát a pénzfelvételben. A következő állomás Kairó. Tovább kuszálódnak az ügy szálai. Belép a képbe egy nemzetközi segélyszervezet (mely piszkos manipulációkat folytat), s lankadatlan kitartással, a szokásos szerencse, kapcsolat és summa révén sikerül fellelni a nagy manipulátort is. El ne felejtsem: az asszonyka még mindig hevül filmsztárküllemű házastársáért, de azért már talonban tart egy másik férfit, akivel tartós családi kiküldetése során összeakadt. Miután imádatának első számú tárgya nem igazán meggyőző különös tette magyarázatában, egy kiadós búcsúszeretkezést követően elhull a bosszú csatamezején. Isten nyugosztalja, de hát óriási svihák volt, nem olyan nagy kár érte. Jöhet a következő flört és az igazi(bb) érzelem ígérete. Meg valószínűleg az elmaradhatatlan utazgatások.
Gonosz akadékoskodással vádolhatna meg bárki, amennyiben elvitatnánk az alkotóktól leleményességüket. Ismerjük el, nem kis találékonyság szükségeltetett a pompás helyszínek (Kajmán-szigetek, Fidzsi-szigetek, Németország, Görögország, Egyiptom) kijelöléséhez, hogy a közreműködők élvezettel megleshessék a couleur locale legszokványosabb mozzanatait, s Kovács László operatőrnek lehetősége nyíljék idegenforgalmi képeslapok és lírai etűdök elkészítésére, a stáb tagjainak pedig kiadós lubickolásra a jobb pillanatokban thrillerre emlékeztető miliőben.
Mindezek alapján mégis nagyvonalú túlzás lenne esztétikai élményt nyújtó műalkotásnak tekinteni Graeme Clifford rendezését. Mert igaz ugyan, hogy az események peregnek, s a látványba helyenként belefeledkezhetünk, ám meggyőző logikája nincs a hősök cselekedeteinek, a mesét hosszú perceken és epizódokon át elönti az unalom, s az érzelgősség minduntalan a neogiccs szirupjába fullasztja a vállalkozást. Lapos közhelyekből és elcsépelt szimbólumokból kölcsön is adhatnának kollégáiknak a film készítői. Túl sok a vásznon a talány, a sejtetés, az utalás, az asszociáció, s megbocsáthatatlanul olcsók a kliséi, melybe a szerzők furcsa "happy enddel" záruló sorstragédiájukat csomagolták. Andie MacDowell, az új hollywoodi sztár megjelenése sokkal felvillanyozóbb, mint a játéka, ám teljesítménye még így is elmélyült alakítás ahhoz képest, amit Liam Neeson (a Schindler listája hőse) és Viggo Mortensen kicsiholhatnak hiteltelen szerepükből.
Graeme Clifford, a jó emlékű Frances alkotója pályája első évtizedében vágóként dolgozott. Amennyiben netán visszatérne eredeti hivatásához, elsőként a Ruby Cairót kellene átigazítania. Végül egy megjegyzés. A forgalmazási ajánlásban ezt olvastuk: "A film art moziban is játszható." Tisztelettel kérem, ezt azért ne! Vagy akkor jöjjön a Fekete szem éjszakája és A kék laguna is. Reális ítélőképesség a kánikulában is szükségeltetne.
