Hányszor mesélték már el, és mindig titok maradt. A mi kultúránk csillogó felszíne alatt kísértő katasztrófafélelmeket valahogy ez az úszó csoda, a Titanic szimbolizálja. Talán itt lett vége a modernizmus győzelmes-optimista történetének. Itt sejtettük meg, hogy a tudomány és technika csodáinak fonákján halálfej néz ránk.
A mostani verzió hírét a pénz hozta: minden idők legdrágább mozija - ilyesmikről írnak már pár hónapja (több mint 220 millióba került). Hát nem olcsóság a nagy katasztrófa: a hajót majdnem egy az egyben kellett megépíteni, műtenger, külső-belső medence is kellett; ha ezerötszázan vesztek a hullámsírba, akkor elképzelhető, mennyi statisztát kellett mozgatni, a korhű design sem olcsó, s hogy mindez valamennyire is eleven legyen, a sztori is szerteágazott - de legalább van látszata, a három óra könnyen telik.
James Cameron, az író-rendező mindent belepakolt, amit csak lehet, és jó kis filmet csinált: először is van benne egy nagy, szó szerint halálos szerelem, aztán itt van az osztályokon átívelő szenvedély (Leonardo DiCaprio, a csóró festő és Kate Winslet, a gazdag menyasszony), no és a pénz akkori arroganciája, a kőszívű milliomossal (Billy Zane), aki szerint az utasok fele bele fog fulladni ugyan, de a jobbik fele életben marad. Ezenkívül tartalékban ott van még a századelő dekadenciája, az európai kultúra és amerikai psziché különbsége (súrlódása), a nagyravágyás és bukás - minden, was gut und teuer, ahogy a vizigótok mondanák.
Mert még azt is belekomponálták, hogy kutatók fellelték ezt a nyolcvanöt éves roncsot, s hogy a széfben - minden reményük ellenére - nem találtak semmit. (A film az eredeti roncs tenger alatti képeivel indul, majdnem dokumentumszerűen.) S a sztorit az egyik túlélő meséli el, tapintatosan, nem zavar, hogy ugrálunk a múltból a jelenbe és vissza: vízi hullákból is csupán stilizált bábukat látunk. Csak a vége van túlszínezve, mikor a tenger alatti roncs megelevenedik, szép lassan kigyulladnak a fények, a bálteremben vagyunk, a két szerelmes a lépcsőn találkozik, csók - a közönség tapsol. Álom - naná! -, ez ma a legdrágább kultúrcikk, mert egyre kevesebb olyan maradt, amit érdemes álmodni. De nemcsak ez sikerült Hollywoodnak: a történetet megtisztították a rátapadó világvége-hangulattól. (Az 1943-as német változat belföldi bemutatóját Goebbels dr. éppúgy betiltotta, mint a háború utáni vetítését a szövetségesek: veszélyes téma...)
Szóval, bár ismerjük a sztorit, jól elvagyunk a hosszú mese alatt - tán csak a közepe felé néztem meg az órámat. Cameronnak sikerült a szerelmi szálat feldúsítania: az ív széles, csóktól az értelmes élet kereséséig tart. De aki akar, szórakozhat is, például régészettel: itt minden az eredeti rekonstrukciója - legfeljebb a kikötőből induló hajó (szürke) és később szereplő (fehér) nem hasonlít egymásra.
A lány néhány híres festményt visz magával párizsi emlékként, köztük egy Picassót, amelyet a mester a katasztrófa után két évvel fog festeni. Sebaj, ezt a nevet legalább mindenki ismeri. Kate Winslet végre nem anorexiás, csont és bőr szépség, hogy ne mondjam, éppen ellenkezőleg - volt is róla vita, hogy most akkor mi legyen az új filmideál, visszatérnek-e a dús formák vagy ez csak a rendező ízlésficama. Nem szavazok, csak a látvány kedvéért említem.
Moziban ritkán láttam ilyen sűrű nézőteret. Ami fura: miért vagyunk ennyire vevők egy katasztrófára - hiszen ez nem égő torony vagy repülőtér, ez maga a történelem, a Nagy Modern Mítosz, hogy ne mondjam apokaliptikus jóslat, a népek mégis ölik egymást, hogy láthassák. Gyanús. Optimizmusunk párosul a pusztulás imádatával. Hát persze ezt a rémséget az utasok egyharmada túlélte - szóval tényleg van remény. És így, a katasztrófa fonákján, egy ilyen optimista vég azért mégiscsak másképp fest: azt hiheted, realizmus.
