A naiv varázslónő meséje

Yolande Moreau nem tehet róla. Ez az arcbeállítás, ez a szemforma, az ajkak ilyen vonala, ez a testalkat tökéletessé teszi erdei varázslónők megformálására. Most éppen egy tenyeres-talpas, ecsettel varázsló festőasszonyság szerepében láthattuk a TIFF vásznán a többszörös Cézar-díjas Séraphine-ban.

Séraphine de Senlis – eredeti nevén Séraphine Louis (1864–1942) – a 20. század eleji naiv festészet eredeti "hangú" varázslójaként írta be magát a művészettörténetbe. Nem volt sem képzett, sem kiművelt tehetség, elemi erejű művészete azonban elbűvölte a – későbbi – értőket. A rendezőként túl nagy tapasztalattal még nem rendelkező Martin Provostot is nyilvánvalóan lenyűgözték Séraphine festményei, és talán ennél is jobban az élettörténete.

A 40-es évei közepén járó, toprongyos falusi asszony takarításból él. Minden sout félretesz kopott köténye zsebébe, aztán fura módon fehér festékre költi. Mindig csak fehérre, színezéket ugyanis mindenütt találni: Senlis falu határában, az erdőben, a patakban, a konyhán ázó májban... Tudja, hogy a szentek nem haragszanak meg rá a templomi faggyúlopásért sem, hiszen az ő tehetsége odafentről jön, onnan jött a parancs, hogy ragadjon ecsetet. Mélyen vallásos nevelését egy zárdában kapta, és ott tanulta a szent dallamokat is, amelyeket éjszakánként, festés közben éles, tiszta hangján énekel – a házmesterék nagy örömére. Már legelső felbukkanásakor tudjuk róla, hogy kissé habókos, de ártalmatlan, ártatlan és jóakaratú teremtés. Kócos haja, sajátos bicegése feledhetetlen figurává teszi Séraphine-t.

Álművelt munkaadói ugyan lenézik fára festett almáit, melyek akár barackok vagy szilvák is lehetnének, de akad egy lakó, akinek a szobáját szintén Séraphine takarítja: egy német műgyűjtő, aki felismeri benne a csiszolatlan tehetséget. Bár Wilhelm Uhde lelkesen biztatja, az első világháború közbeszól, és az alig megfogalmazott tervek, ábrándok helyett csak a szegénység marad. Apró padlásszobájába zárkózva azonban Séraphine megszállottként dolgozik tovább, és később jobbra fordul a sorsa: pénzhez jut munkáiért, ezáltal végre elismert festőnek érzi magát – és menyasszonyi ruhát vásárol. Tragédiája abból fakad, hogy kezdeti természetrajongó kótyagossága festményei számának gyarapodásával párhuzamosan lázongó őrültségbe fordul.

Séraphine figurája kiemelkedő színészi alakítás nyomán válik maradandóvá. A szépen fényképezett, kellemes zenéjű film megmosolyogtatja nézőjét vagy könnycseppet csal a szemébe, legszebb pillanatai azonban azok, amelyekben a kopott rongyaiban öregedő művész megdicsőült és büszke arcát láthatjuk festményei mellett. A film legnagyobb érdeme talán éppen az, hogy az egykor élt Séraphine de Senlis különös festményeit megmutatja a mai nagyközönségnek: a fantasztikus, lángoló színek, az egymásba fonódó, boszorkányos bujasággal összetekeredő növényi motívumok ma is csodálatot ébresztenek.