Bergman talán legszebb filmje ez, mi tanulmányt készít az egyedüllétről, a szeretet hiányáról, és az elmúlás miatt érzett szorongásról.
A történetben hetvennyolc éves magának való, konok és rendmániás Isak Borg orvosprofesszor, menyével együtt autón indul Lundba, a dél-svédországi egyetemi városba, doktorrá avatásának ötvenéves jubileumára.
Útja során álom- és emlékképekben szembesül ifjúkora egyes részleteivel, és azok felidézésének segítségével oldja meg jelene konfliktusait is.
Gyönyörű képeket láthatunk ebben az 1957-ben készített fekete-fehér alkotásban, melyben különösen fontos szerepet kap az arc rezdüléseinek finom árnyalata, a mimika, a tekintetek sokféleségének változása, mi a cselekmény mozgatórugója is egyben.
A mesélés folyama mégis nélkülözi a drámaiságot, mi egy hétköznapi hős egymásba fonódó, minőségileg különböző, logikai-oksági kategóriákkal le nem írható tudatfolyamataiba enged bepillantást.
Az ébrenlét autóútja gyönyörűen (és követhetően) kapcsolódik össze az alvás közben megtett utazással, mi időn és teren keresztül cikázva vezet el az én belsejébe, hogy aztán a nap végére kibogozzon minden gubancot, s megnyugvást adjon a megtérőnek.
