Tudtuk?
A Naptól a fény nyolc perc alatt jut el a Földig.
A Nap átmérője százkilencszer akkora, mint a Földé.
A Nap térfogatából több mint egymillió háromszázezer Föld telne ki.
A Nap adja azt a fényt és hőt, amely nélkül nem létezhetne a Földön élet.
Ja, még valami: a Nap filmtémának sem éppen utolsó.
Van valami delejes hatása a Napnak: Danny Boyle (Trainspotting, 28 nappal később) nemcsak érzi ezt, hanem át is tudja adni. Legújabb filmjében a Földet a Nap kihűlése fenyegeti, és akkor aztán nuku napfény, nuku energia.
Az Icarus I. útnak indul, hogy új életre robbantsa halódó csillagunkat egy nukleáris bomba segítségével. (Nem röhögsz! A napenergia ugyanolyan folyamatban termelődik, mint a nukleáris energia, magjában a nukleáris reakció termel héliumot, s eközben szabadul fel az energia és a hő - magyarázták nekem is okos emberek.)
Az Icarus I. sosem ér célba. Hét évvel később, 2057-ben elindul az Icarus II., fedélzetén nyolcfőnyi legénységgel, hogy teljesítse a félbe maradt küldetést. Útközben azonban nemcsak a szokásos technikai malőrök jelennek meg (Ekhm, Houston, van egy kis problémánk...), hanem rádiójeleket fognak az elveszettnek hitt Icarus I.-től is...
Nyilvánvaló, hogy a Sunshine ismert sci-fi filmekből építkezik: felismerhető az Event Horizon, az Armageddon, a 2001:Űrodüsszea, a Solaris, a Mars mentőakció, s az Alien-sorozat megannyi jellegzetes eleme. Boyle viszont mégiscsak Boyle, s szoláris kalandozása során messzire repít minket (hozsánna) a heroikus nyálcsorgatásában önfertőző Michael Bay-univerzumtól. Az amerikai (vagy más nemzet) zászlójának teljes vászon - széles lengetése, s a megható, könnymorzsolásra késztető zene helyett fagyos rémület és az űr horror vacui vonzása-taszítása présel minket a székbe. Boyle űrkamaradarabja vérkemény pszichoterror, ami nemcsak az emberi félelmet mutatja meg hitelesen, hanem a természet kegyetlen közömbösségét is. Hideg csillagok szenvtelen milliárdjai nézik a legénység kétségbeesett próbálkozásait, s az űrben még csak a sikoly sem visszhangzik.
A Sunshine atmoszférateremtő képessége zseniális: premier plánék a napkitörésektől örvénylő Nap mindent betöltő látványáról; az űrhajó sikoltása, mikor a fém tágul a hő hatására; a színarannyal borított védőpajzs mozgása; a gigantikus űrhajó tátongó belseje generálta klausztrofóbia. A Sunshine hatásától és a színészek játékától lehetetlen szabadulni, ez a film az utóbbi évek legjobb sci-fijei között van.
Mégis: a baj az, hogy a film vége felé Boyle lepaktált az ördöggel. A mozi kétharmadánál a pszicho-sci-fi egy merész műfaj-transzformációval átmegy horrorba, s a félelem testet ölt, tárgyiasul. Ettől nem lesz rossz film a Sunshine, de merőben más irányba kanyarodik, s a kifinomult rettegés átadja helyét az olcsóbb horrorfilmekből ismerős, izzadságszagú parának. Úgy érzem, Boyle a solarisi mélységet, a megnevezhetetlen és éppen ezért nyomasztóbb hangulatot áldozta fel egy sokkal mainstreamebb izgalom oltárán.
A legenda szerint Ikarusz a Napba szállt és porrá égett. Küzdelme vakmerő és méltóságteljes volt, bukásában is lenyűgöző, de mégis csak szénné égette a Nap. Valahol, útközben ez történt Danny Boyle filmjével is.
