Nicholas Cage, Julianne Moore és egy jónak tűnő alapötlet (Cage karaktere látja saját, két percen belüli jövőjét), a rettenetes magyar címen (A holnap a múlté) pedig túltettük magunkat - a Next tehát jól indul. És vagy tíz percig jó is.
Persze már a kiindulás is tűnhet izzadságszagúnak - miért épp 120 másodperc? mi számít a "saját jövőmnek"?, igaz az alapötletül szolgáló Philip K. Dick-novella, Az aranyember mindezt más kontextusban ugyan, de remekül érzékelteti (kár, hogy az eredetit, miközben persze hivatkoznak rá az alkotók, ahogy van, kidobták az ablakon) - de ha annyi bizalmat sem szavazunk meg Lee Tamahori új filmjének (a rendező neve valószínűleg igen keveseknek ugrik be az xXx 2-ről vagy a Halj meg máskor című James Bond-filmről), hogy ezt elfogadjuk, akkor igazán felesleges elvesztegetni másfél órát a Next miatt az életünkből. És hogy a megengedőbbeknek is épp ennyire hiábavaló, az a film elején még nem látszik.
Mert eleinte le vagyunk nyűgözve: Chris Johnson (Nicholas Cage jövőlátó figurája) úgy rázza le a biztonsági őröket - a rend őrei ekkor még csak egy félreértés miatt próbálják elkapni -, hogy előbb a fejében "kipróbálja" a lehetséges menekülési útvonalakat, és mindig a legjobban működőt választja. Így tehát ami kívülről hihetetlen szerencsének, véget nem érő Deus ex Machinának tűnik, arról a néző tudja, hogy korántsem az - és tetszik neki ez a kifordított sorsszerűség. Ekkor még tetszetős az az alapvetés is, hogy ha belenézel a jövőbe, azzal egyúttal meg is változtattad azt - később persze, amikor rájövünk, hogy a kilencvenegy percbe nem szuszakoltak ennél egy morzsányival több filozófiát sem a jövendőmondásról, ez kevesebbnek tűnik a kevésnél.
Rendkívül érdekes és kifejezetten szórakoztató az is, ahogy a film minduntalan megmutatja a lehetséges, rosszul végződő lehetőségeket is - és a néző csak utólag jön rá, hogy amit látott, az csak a jövő egy lehetséges útja volt, és igazából nem történt meg. (Csoportos mozilátogatáshoz ajánlott verseny: az nyer, akit kevesebbszer vert át a film.)
Azonban szemtelenül kevés ideig élvezhetjük az ötletes alapszituációt (a Deus ex Machina mellett bejön az In Medias Res is - üzenjük a rendezőnek, az ilyesmi az eposzoknál bizony sokkal jobban működik). Az FBI és a fél Amerikát felrobbantani készülő orosz terroristák is igen-igen hamar rájönnek, hogy Johnsonra van szükségük - kinek élve, kinek holtan, de mindnek a képessége miatt -, ő pedig úgy tizenöt perc alatt összeszedi rég várt végzete asszonyát. Róla egyébként annyit érdemes tudni, hogy a férfi életében először a nőt már jóval előbb látta, mint a szokásos két perc - hiába no, ez a szerelem. (És persze, manapság ezen már senki sem akad fenn, mi azért mégiscsak jobban örülnénk, ha Sors Asszony véletlenül nem épp egy szupermodellt (Jessica Biel) nézett volna ki Johnsonnak, mint Femme Fatale...) Jogosnak tűnik a kérdés: az egyébként sem túl tehetséges forgatókönyv-gyártó csapat vajon "csak" nem tudott, vagy nem is akart Dick novellájához nyúlva valami izmosabb bevezetőt összehozni?
Így tehát bő húsz perc alatt a Next átmegy egy hihetetlenül átlagos B-kategóriás akciófilmbe (FBI vs. terroristák),vagy pontosabban fogalmazva: kizárólag abban különbözik a tizenkettő-egy-tucat, a kereskedelmi csatornákon éjfél körül vetített akciófilmektől, hogy a jófiúk - Johnson révén - mindig előre tudják, hogy pontosan hova kell lépniük (lőniük). És még a legsablonosabb hollywoodi klisék is előjönnek (kár is sorolni őket): persze, mondhatjuk, hiszen tényleg hollywoodi a film. De azért kiábrándító, hogy még csak meg sem próbál legalább egy parányit egyedi lenni - pedig aki Dick eredetijét, vagy éppen a szinopszist olvasva beül a moziba, vélhetően nem egy tucatfilmre vágyva kotorja elő zsebéből a mozijegy árát...
De tegyük fel, hogy az óvodában Chuck Norris volt a jelünk, a sulifarsangon meg Bruce Willisnek öltöztünk, és amikor mindenki más a Dolce Vitában, mi már akkor is a Hét Szamurájban láttuk a jövőt: a film "meglepő" vége - mely fájóan emlékeztet arra, ahogyan annak idején a Dallas készítői "válaszoltak" a Bobby halála miatti közfelháborodásra - még akkor is azonnali távozásra késztet majd bennünket az addigra talán már üres moziból. Ennél az álbölcselkedő maszlagnál - mintha a bukott diák próbálna Nietzschét idézni - még egy Leszámolás Felsőfokon 4. is jobb lett volna...
