A valóságnál több kell

Előzetesen tutira nem hagytam volna a bukmékeremnek, hogy rábeszéljen, tegyük meg a – tágan értelmezett – nyár legjobb filmjének a Niki Lauda-biopicet, de belátom, rosszul mértem fel az erőviszonyokat. Igen, először is tegyük rendbe a dolgokat: minden látszat ellenére ez a film az osztrákról szól, legalábbis ebből indultak ki a forgatókönyvírók, akiknek azonban a valóságnál dramatizáltabb cselekményekre volt szükségük. Mert a sportnak bizony más a dramaturgiája, mint egy közönségfilmnek. A pályán senki nem garantálja a happy endet (legfeljebb a szerb totómaffia), vagy hogy a legnagyobb kedvenc aznap is kiemelkedik majd, gólok, pontok, másodpercek minden előzetes figyelmeztetés nélkül jöhetnek-mehetnek, függetlenül attól, hogy mi a közönségigény.

Természetesen a film igaz történet, de alaposan kiszínezve és profi módon dramatizálva. Hiszen beállítani Huntot és Laudát mint két örök riválist, legalábbis ferdítés; az angol össz-vissz egyszer nyert vb-t, se előtte, se utána dobogón se állt. Ettől még természetesen bajnok és nagy sportember, de Ron Howard kifejezetten azt a hatást keltené, mintha ezek ketten karrierjük nagy részében csikicsukiztak volna egymással. Igaz, Hunt azt az egy aranyérmet épp Lauda hírhedt balesetének évében nyerte, vagyis az a szezon tényleg megért egy misét, de még egy mozifilmet is. Ráadásul a maga forró fejével és szőke loboncával tényleg remek ellenpólust képez a hideg és rideg osztrák versenyző mellett, erre pedig már fel lehet húzni a két órás játékidőt. A rivalizálás így újabb árnyalatokkal gazdagszik a papíron, aztán hogy tényleg történtek-e ilyen-olyan súrlódások kettejük között, azt több évtized távlatából már úgysem bolygatja senki.

[img id=445100 instance=1 align=left img]Vasemberek

Nagyon hamar el kell hát engednünk az almanachokban leírtakhoz való görcsös ragaszkodást, ha élvezni akarjuk a filmet, ami viszont mindent meg is tesz ennek érdekében. Nem emlékszem, mikor hagytam volna magam ennyire beszippantani már rég ócskának tartott heroizálással, de mind Lauda, mind Hunt karakterének vannak olyan pillanatai, amikor képes voltam gyermekien átérezni, hogy itt most tényleg szuperhősök száguldanak és őket nézni: jó. Mert egyrészt tényleg csodásan megrajzolták mindkettejüket, s ehhez még csak nem is kellett nagyon elrugaszkodni a valóságtól, másrészt az őket alakító színészek is kifogástalan alakítást mutatnak be. Ha belegondolunk, szerencsés helyzet, hogy rögtön két bajnok történetét is meséli a film párhuzamosan, így sűrűsödhetnek a történések, ahelyett hogy hígítani kéne azt, a sztori tehát egy percre sem ül le. És igen, érdekel, hogy miért kerültek oda, ahova, mi zajlott le a paddockban és az otthonokban, ki hogyan ismerte meg a feleségét (valószínűleg ide kerültek be leginkább mesés epizódok), és nem utolsósorban ott van a versenyek felidézése, amely jelenetek széles vásznon nézve egyszerűen csak lélegzetelállítóak. Ron Howard annyira profi módon tálalja történetét, hogy attól az emberen valóban egyfajta a sportpályák hangulatához hasonló eufória lesz úrrá, csak itt a mozi maga a rajongás tárgya.

Civil a pályán

Az sem számított papírformának, hogy végül nem Olivia Wild lesz az a nő, akire szívdobbanások közepette emlékszünk majd vissza, amikor kifelé jövünk a vetítőből; ő valójában csak azért szerepel, hogy legyen egy feltűnően jó nő is a plakáton. Ám a Lauda feleségét alakító Alexandra Maria Lara már inkább nagy hangsúllyal van jelen a filmben, több is a feladata és a játékideje, mint Wildnak. Persze őket kettejüket aztán végképp hiba volna mesterségesen rivalizáltatni, még közös jelenetük sincs. De őszintén lehet kedvelni tulajdonképpen mindegyik mellékszereplőt: Pierfrancesco Favio (A.C.A.B.) mint Clay Regazzoni, vagy Christian McKay a csapattulajdonos bohókás lord Hesketh szerepében, azokat a cicákat meg végképp, akik a Hunt ágyában állítólagosan megfordult nővéreket, stewardesseket és egyéb a szolgáltatóiparban jeleskedő hölgyeket idézik meg. A végére már tényleg annyira tapsolnánk ennek a két versenyzőnek, hogy alig vesszük észre, milyen szájbarágósan akarja a forgatókönyv döntetlenre hozni a közönség szimpátiájáért vívott rivalizálást, amikor a bohém és a munkamániás kölcsönösen meggyőzik egymást egy – valószínűleg soha meg nem történt – beszélgetés során, hogy végül is mindenkinek van némi igaza. Tisztára mint a Civil a pályán című magyar klasszikusban, amelynek kísértetiesen hasonló zárójelenetében a futballista Szusza Ferenc és a vasmunkás Soós Imre borulnak egymás vállára közösen építeni a sportot és a szocializmust.

Kinek ajánljuk?
- Akik már eltemették ezt az évet valamire való közönségfilm nélkül, ami nem folytatás vagy adaptáció.
- Értelemszerűen az autósport rajongóinak.
- Akik azért arra a kis időre is kíváncsiak lennének Olivia Wildra.

Kinek nem?
- Akik nem szeretik, ha a történelmet fikciós elemekkel vegyítik.
- Akiket annyira sem érdekel a Forma 1, mint az albán szárnyashangyák párzási szokásai.
- Akiknek egy bajnok létezik és az Michael Schumacher.

9/10