Vészhelyzet

Fogalmam sincs, milyen ma Románia egészségügyi helyzete, milyenek a kórházak, van-e elég nővér, orvos, kapnak-e a betegek egyáltalán enni, valamint divatos-e odaát a paraszolvencia, de sanszosan olyan lehet a helyzet, mint a miénk. Vagy rosszabb. Vagy jobb, legalábbis Adrian Sitaru Legjobb szándék című, 80%-ban kórházban játszódó filmjéből az nem nagyon derül ki, hogy túlzottan nagy lenne a baj. A filmbéli kórház, ha nem is fényűző, de tiszta. Légkondi nincs, de orvos van, nővér is van, teszik a dolgukat, kedvesen, odaadóan. Persze, nem a román egészségügyi dolgozók állnak a film középpontjában, hanem a beteg, illetve annak családtagjai, legfőképpen Alex, a harmincas, közepesen egzaltált, közepesen neurotikus, így meglehetősen izgága fia, aki minden követ hajlandó lenne megmozgatni annak érdekében, hogy könnyű sztrókon átesett édesanyja a lehető legjobb ellátást kapja. Alex ténykedése azonban igen feleslegesnek tűnik, hiszen édesanyja szemmel láthatóan jó kezekben van, az orvosa ügyel rá, sztrókja nem bizonyult súlyosnak, ráadásul ott lebzsel körülötte összes barátnője, valamint férje, a nővérek között régi tanítványai is vannak… Alexnek azonban mindez nem elég, többet, jobbat és megbízhatóbbat akar az elégnél, kellemesnél és kényelmesnél. A film elsősorban ennek a túlbuzgó, alapvetően jó szándékú, de valahol azért rettenetesen ostoba hozzáállásnak állít tükröt, ráadásul több, különböző nézetből.

Adrian Sitaru, a szubjektív kamera virtuóza

[img id=311389 instance=1 align=left img]A szubjektív kamerát, vagy szubjektív nézőpontot (aka POV=point of view) szokásosan annak kifejezésére szokás használni a filmnyelvben, ha azt szeretnénk érzékeltetni a nézővel, amit a szereplő lát, így vonva be őt a történetbe, leggyakrabban akciójelenetekbe. Igen expresszív, nagy hatású eszköz ez, de általában nem szokták egész filmben alkalmazni, s főleg nem több szereplő szubjektív nézőpontjából. Sitaru már első, Sporthorgászat című filmjében is előszeretettel alkalmazta ezt az alapvetően kézikamerás vizualitást, ott az ebből fakadó vibráló, csúszkáló, remegő kép azért sokaknál kiverte a biztosítékot, míg másokat éppen valóságszerűségével hatott. Itt már nyugodtabb, stabilabb a kép, Adrian Silisteanu már nem kaszál olyan vadul, csak ide-, majd odalendít; tehát könnyebb nézni és könnyebb bele is helyezkedni az adott szereplőBE. Az is érdekes még ebben a sajátos kép narrációban, hogy így a legtöbb jelenetben a szereplők kifelé beszélnek a filmből (értsd, ahhoz a szereplőhöz beszélnek, akinek helyében éppen ÉN ülök) – ez a metódus sem ismeretlen a filmben, bár inkább valamiféle elidegenítő effektusként szokták alkalmazni olyan provokatív, vagy szatirikus hangú művészek, mint Jean-Luc Godard vagy (főleg a korai) Woody Allen. Azzal azonban, hogy Sitaru ezt a nézőpontváltásos képi narrációval kombinálja, nem elidegenít, hanem éppen hogy bevonja a nézőt történetébe. Minden nézőnek eljön az a pillanat, korra, nemre való tekintet nélkül, amikor azt érzi, ő is BENNE van a történetben. Helyben is vagyunk tehát, veled is megtörténhet mindez. És adott a kérdés is: te hogyan viselkednél ilyen helyzetben?

Banális, tehát mélyen emberi

Adrian Sitaru egy meglehetősen banális (bár az érintettek számára nyilván súlyos) élethelyzetet mesél el az új román film a pénztelenséget aprólékos munkával figyelmen kívül hagyó modorában. A Legjobb szándék is három nap történése, tulajdonképpen semmi olyan nem zajlik le, amelyről például Hollywoodban filmet szokás készíteni: egy vidéki nyugdíj közeli tanárnő agyvérzést kap, de nem súlyosat, csak úgy éppen meglegyinti a szél. Csélcsap fia a kórházba kerülés hírére egyből leviharzik a fővárosból és kezébe veszi a dolgok intézését – holott a dolgok szépen, békésen folynak a maguk medrében. Három napba telik, mire a fiú erre rájön, de ezalatt talán több kárt csinált jó szándékból, mint amennyit segített édesanyjának. Ennyi a film, ennyi a történet, melyből Sitaru alapos és mély pszichológiai helyzettanulmányt kreált. Plasztikusan bomlik ki a két világ, a nyüzsgő ritmusú főváros és vidék, a fiatal és az idős, a szülők és a gyerek közti különbözőség, s a film végén mindenki leszűrheti belőle a saját magára érvényes tanulságot. Több is van belőle, talán annyi, ahányfélék vagyunk, mi nézők. Autentikus és magától értetődő színészi alakításokat láthatunk végig, ezt azonban már megszokhattuk a román filmektől: azonban magyar koprodukciónak hála, kisebb szerepekben kitűnő magyar színészeket is láthatunk. Elsősorban (Hajduné) Török-Illyés Orsolyát emelném ki, aki bizarr jelmezében a film egyik fontos mellékkarakterét alakítja, de megejtően laza Szikszai Rémusz néhány korsó sörtől kissé már galuskás román nyelven előadott kis monológja is. Érdekes film, kíváncsi vagyok a nézői visszajelzésekre.

Kinek ajánljuk?
- Kórházi dolgozóknak.
- Kórházi látogatóknak.
- Az új román film kedvelőinek.

Kinek nem?
- Akikben esetleg rossz, vagy szomorú emlékeket idéznek fel a kórházi jelenetek.
- Akik szerint orbitális közhely, hogy a filmekben mindig onnan lehet megismerni a menő csávót, hogy almás logóval ékesített laptopot püföl.
- Aki soha nem nézte a Vészhelyzetet, a Houset, de még a Kórház a város szélén-t se.

7/10