A politikus is ember?

  • TóCsa / PORT.hu

Az olasz filmekben a politikusok régóta fontos szereplők, csakhogy többnyire különféle gengsztermozik korrupt figuráit testesítik meg. Ezúttal a helyzet megváltozott: az Il Divo középpontjában a hétszer miniszterelnökké választott Giulio Andreottit láthatjuk, aki körül a maffiózóknak csupán mellékszerep jutott.

A nemzeti film
Európában a filmgyártás az elmúlt évtizedben erősen elmozdult a koprodukciók irányába, hiszen egy film költségvetését szinte lehetetlen kitermelni egyetlen ország mozipénztárainak bevételéből. A filmek többsége így nem engedheti meg magának, hogy tartalmában/mondanivalójában csupán egyetlen ország közönségéhez szóljon, így szép lassan elmozdultunk a Hollywood által kijelölt útvonalra: az európai filmművészet is globalizálódik. Ennek függvényében különösen érdekes, hogy Paolo Sorrentino nem igazán próbál filmjével az olasz nézőkön kívül bárkit is megszólítani. Andreotti életrajzi mozija annyira belterjes, hogy csupán az olasz történelemben és politikában járatos embereknek nem fog gondot okozni a megértése, mindenki másnak azonban be kell érnie a szerény lábjegyzetekkel. Bár az Il Divo elején kapunk egy rövid történeti összefoglalót, és minden új szereplőt jellemeznek egy rövid bemutatással, mindez édeskevés ahhoz, hogy felvehessük a fonalat.

Az egyszemélyes mozi
Bár Paolo Sorrentino több tucatnyi szereplőt mozgat az olasz politikai közéletből, a központi figura végig Andreotti marad, a többiek pedig csupán statisztálhatnak az őt játszó Toni Servillo játékához, aki rendkívül eszköztelenül, szinte minimalista mimikával formálja meg a politikust. Játéka néha szinte már paródiaszámba megy, bár az igazi Andreottit nem ismerve, nem tudhatom, mennyire valósághű. Minden eseményt az ő nézőpontjából követhetünk, ő a mi kalauzunk ebben a szövevényes olasz belpolitikai életben. A rendező annyira magára a személyre, és nem az eseményekre koncentrál, hogy ennek következtében lesz igazán nehéz megérteni a történéseket, de épp ezért marad élvezhető a mozi anélkül is, hogy értenénk azt, ami a vásznon folyik.

Summa
A film kiállítása igazán pompás, hiszen a rendező és operatőre végig nagy vászonban gondolkodott, ötletes és fantáziadús képek garmadájával ajándékoznak meg minket. Az ironikus megközelítést főleg a zenék (direkt gagyi popdalok, melyek látszólag egyáltalán nem illenek a cselekménybe), valamint néhány furcsa jelenet (Andreotti sétálásai az állig felfegyverzett testőrök gyűrűjében) képviseli, így direktorunk inkább afféle cirkuszként mutatja be hazája politikáját, nem pedig egy komoly életrajzi moziban gondolkodott.

Kinek ajánljuk?
- Olaszoknak.
- A Cannesi zsűritagoknak, akik díjjal jutalmazták.
- Akiket nem zavar, ha a filmélmény kedvéért le kell mondani a történet érthetőségéről.

Kinek nem?
- A politikai filmektől irtózóknak.
- Akik szeretik érteni, mi történik a vásznon.
- Nem olaszoknak.


6/10