Bevallom férfiasan, Erich Kästner sohasem tartozott a kedvenc ifjúsági szerzőim közé. Amikor célközönségébe tartoztam életkorilag, valahogy May Károly és Verne Gyula történetei mindig csábítóbbnak mutatkoztak, így az Emil és a detektívek, A két Lotti, a Május 35., no és természetesen A repülő osztály mindig kimaradtak olvasmányélményeim közül. Pedig semmi averzióm nem volt vele kapcsolatosan, sőt a május 35-i, nem létező naptári dátumot könyve címéül tevő író még szimpatikus is volt, egyszerűen nem került rá sor. Aztán felnőve persze találkoztam Kästner néhány történetének mozi-változatával, ezek közül egy-két Lotti filmre emlékszem, ami helyes, megható kis történet volt, ugyan mintha a Koldus és királyfira hajazna picit, csak kislányokkal... Pedig Kästner (1899-1974) figyelemre méltó személyiség volt, akit nem szabad csupán gyermekkönyv-írónak lesajnálni. Emlékezzünk csak Weöres Sándorra például, őt is sokan tartják gyermekeknek író embernek, holott!!!
Kästner a húszas évek Németországában indult írói pályájával, amolyan politikai-irodalmi kabarészerzőként és újságíróként, amely tevékenységével komoly szakmai, illetve a gyermekkönyvekkel közönségsikereket ért el, ám Hitler hatalomra jutása után már nem jelenhettek meg könyvei. Nem csoda, de a bravúros cselekményszövetű és lenyűgöző humorú történetek erős szatirikus társadalombírálatot is közvetítettek, s ezek a Führer tetszését nyilván nem nyerték meg. Így Kästner sorsa a hallgatás lett, bájos gyermekkönyveit pedig máglyára vetették, Thomas Mann, Bertold Brecht, Erich Maria Remarque és más, manapság a világirodalom csúcsait jelentő írók könyveivel egyetemben.
A háború után Kästner több történetét megfilmesítették, persze a sajátos, kicsit mozaikszerű, epizodikus elbeszélésmódja csábítja a filmes feldolgozást. A repülő osztályból eddig két alkalommal, 1954-ben (Kurt Hoffmann) és 1973-ban (Werner Jacobs) készítettek filmet. Jelen változatot pedig 2002-ben, a főcím alapján Erich Kästner azonos című regényének szabad felhasználásával. Már ebből is kitűnik, hogy nem betűhű feldolgozással van dolgunk. Nagy hiány mutatkozik manapság azon filmek piacán, amelyek tipikusan a 10-14 éves korosztály tagjainak szólnak, nyilván ezért is gondolták e film alkotói, Uschi Reich és Peter Zenk producerek, ill. Tomy Wigand rendező, Kästner története jó váza lehet egy ilyen filmhez. Azt is gondolták nyilván, hogy talán úgy kelthetik fel a német kiskamaszok figyelmét, amit mostanság tán csak A gyűrűk ura, és esetleg Harry Potter tud lekötni, ha a mai kiskamasz életkörnyezetébe helyezik a sztorit. De nem is ezen múlik, hogy nem sikerült a film.
A forgatókönyv írói és a rendező nem tudtak mit kezdeni Kästner virtuóz, "ezt is elmesélem, ám erről meg ez jut eszembe" elbeszélő-technikájával, hosszasan időznek lényegtelen részeken, lényegesebbeket pedig elfelejtenek megmagyarázni, vagy éppen sután néhány szóval intézik el.
A gyermekszínészekkel igazán nincs is baj, persze a gyerek a filmvásznon is aranyos, ám a szinkron csapnivaló, a szöveg nincs szájra írva, a szinkronszereplők hallhatóan túlkorosak a látható szereplőkhöz képest, teljesítményük pedig fásult, gépies. A film felnőtt szereplői nyilván a rendezői instrukciók teljes hiányában azt sem tudják, mit műveljenek a filmvásznon, így az egyik karikíroz, a másik romantikust játszik, míg a harmadik csak néz mélyen, mint egy művészfilmben.
A gyerekek ennél jóval többet érdemelnek...
