Rosszat jelent, ha egy film úgy kezdődik, hogy szigorú tudományos pontossággal kell végigkövetnünk azt a tizenkét percet, amíg egy egér elreszel egy kalitkarácsot. Akkor is, ha közben mélyen átérezhetjük, mennyire nehéz egyszerre összpontosítani a munkára és a társalgásra. Vagy az egyik lesz igénytelen, vagy a másik. Az Egérút című film alkotóinak első üzenete tehát: kényelmes tempóban órákig tart, amíg egy egér elreszel egy kalitkarácsot.
Még rosszabbat jelent, ha a következő tíz percben ugyanez az egér nem tesz mást, mint magányosan bandukol a hóviharban, s közben változatlan aprólékossággal tárják elénk e szélsőséges stresszhatás következményeit. Hangosan beszél önmagához (ez az elváltozás krónikussá válik), asszociációi pedig egyre szűkebb körön belül, ciklikusan ismétlődnek.
Eluralkodik rajta az elégtelenség érzése. Megmentőjével, a manóval szemben kritikátlan, szélsőségesen önalávető magatartást tanúsít. Extrém verbalizmusával nemcsak közvetlen környezetére, hanem a mozinézőkre is elviselhetetlen terhet ró. Előadó-művészi munkáját nem képes többé ellátni, deviáns módon favágóként, később szánhúzóként dolgozik. Ekkorra már nemi identitásában is zavar mutatkozik: rózsaszínű masnit visel, és Rocinanténak szólítják. A film készítői nem bízzák a véletlenre, hogy észrevesszük-e az apró lelki rezdüléseket. Biztos, ami biztos, kimondatják őket a szereplőkkel, és arra is ügyelnek, nehogy a cselekmény vonja el a figyelmünket.
Hogy van-e visszaút a főszereplő szélsőséges állapotából, természetesen nem árulom el. Hátha vannak, akik maguk akarnak a végére járni. Nekik üzenem: hasznos, ha az ember a határait próbálgatja, de vigyázat, az ingermegvonásos kísérletek résztvevői gyakran pszichózisba estek! Nem gyávaság, hanem érett elővigyázatosság, ha már az első hallucináció után kibotladoznak a teremből!
