Daniel Craig, Rachel Weisz, de még Jim Sheridan sem volt elég, hogy célba érjen az Álmok otthona.
Az Álmok otthona szempontjából kétféle nézőtípus létezik. Az egyik tábor, akik nem váltak a horror műfaj megszállottjává, de azt azért kapásból felismerik, hogy a családi ház, mint színhely és téma alaposan elkoptatott toposz, mondjuk Edgar Alle Poe óta. Az ablakon beleső idegen, az éjszakai vihar, az elhagyatott pince, a fej nélküli baba, a kísérteties hangok egyike sem éri majd váratlanul a nézőt, hiszen szintén a műfaj ódon tartópillérei. Ám ha megfelelő írói-rendezői együttállással párosulnak, ma is képesek elérni céljukat.
Mellettük biztosan lesznek, akik már a trailer alapján gondolkodóba esnek: ezt a filmet mintha már láttam volna egyszer. Ha nem kétszer. És valóban, az Álmok otthona a megtörtént eseményen alapuló 1974-es A rettegés háza átirata. De hogy ne kelljen olyan messzire menni, a klasszikust feldolgozó 2005-ös thrillerrt is említhetjük Ryan Reynolds és Melissa George főszereplésével, amely azonban már az azonos címmel is előrejelezte, hogy remake-ről van. Az Álmok otthona esetében nem ilyen egyértelmű a forrásmegjelölés, a készítők valami mást akarhattak kihozni belőle.
Elsőként a cím, A rettegés háza és az Álmok otthona közti különbség hívja fel a figyelmünket, hogy itt mintha nemcsak az alaptörténeten csavartak volna egyet, hanem kísérletet tettek az átértelmezésre is. Míg A rettegés háza-filmekben a férj és apa a démonikus ház hatására kegyetlen gyilkossá válik, az Álmok otthona arra használja a személyiségátalakulás mozzanatát, hogy érzékeltesse azt a szeretet és ragaszkodást, amit a családfő érez meggyilkolt szerettei iránt. Will Atenton egy önmaga által kreált, képzeletbeli világban él családjával, még azok halála utána is. Szeretete olyan erős, hogy saját személyiségét is képes legyőzni azért, hogy meg nem történtté varázsolja a múltat.
Míg az 1974-es és a 2005-ös filmekben a horrorisztikus elemek, a vérengzés és a rettegés naturalisztikus módon való bemutatása uralja a filmet – gondoljunk csak Reynolds vérben forgó szemeire, a kutya kivégzésére, vagy a fürdőkád-jelenetre – addig az Álmok otthona nem a thriller műfaj sajátosságaival kíván hatni, inkább az érzelmi oldal felerősítésével. Beteges gyilkolási vágy vs. kontrollálhatatlan érzelmi függés, A rettegés háza kontra Álmok otthona.
Lényegében ez lenne az adaptáció lényege, az újfajta megközelítés, a hangsúlyok átrendezése, és ilyen értelemben a film betartja a szabályokat. Az alaptörténeten végrehajtott kis csavar azonban nem tud kiteljesedni. Horror nincs, a személyiség átalakulása Daniel Craig drámai alakítása helyett egyedül a névvel való operálásban megy végbe. Helyette vannak viszont szájbarágós érzelmi jelenetek, különösen a film vége felé. Minden kiszámítható és felszínes, kivéve a szerkezeti megoldást: múlt és jelen egyidejű kezelése képes rá, hogy egy percre elgondolkodtasson minket.
A forgatókönyvíró alapvetően nem járt tévúton a történet átírásakor. Talán a Jim Sheridantól megszokott rendezői bravúr hiányzik? Magyarázhatjuk mindezt azzal, ahogy azt maga Sheridan is elpanaszolta, hogy nem valósíthatta meg saját elképzelését, ugyanis a stúdió a forgatást követően saját maga vágta össze a filmet. A végeredmény állítólag sem Sheridannak, sem a főszereplőknek nem tetszett. Mi pedig egyet tudunk érteni velük, hiszen a filmből nem lett sem az eredeti csapásvonal mentén haladó horror, sem egy új köntösbe öltöztetett pszichothriller.
