Legutóbb az Elveszett jelentést láttam. Azóta már elfelejtettem az érzést, amit Jarmush művel a nézővel, de most kénytelen voltam újra felidézni. A film ugyan vígjáték, de én mégis végigsírtam.
Don, az ötvenes "Don Juan" kénytelen búcsút venni aktuális szerelmétől. A lány kíméletlenül vágja az arcába, hogy képtelen tovább együtt élni egy megrögzött agglegénnyel. Don egyedül marad, és nem marad más választása, mint újraértékelni hódító fiatalságát. Visszavonul kanapéja, távirányítója és pezsgőbuborékai társaságába, mígnem egy rózsaszín levél fel nem ébreszti a katatóniából. Barátja, a hobbista krimifejtő pedig rábeszéli, hogy kutassa fel a levél igazságát. A váratlan üzenetben ugyanis az áll, hogy egy húszéves fiú útra kelt, mert szeretné az apját megtalálni. Ez a fiú történetesen Don egyetlen gyermeke, akinek megszületéséről az egykori szerető csak húsz év után, ebben a rejtélyes, rózsaszín levélben ad hírt.
Don így útra kel, és felkeresi azt a négy lehetséges nőt, akiktől a levél érkezhetett. Útja során többször is nevetségesen abszurd helyzetekbe kerül, és már maga sem tudja, hogy miért kell neki ez az időutazás. Mi szüksége van rá, hogy húsz év távlatából visszatérjen az ő "hervadó virágai" közé. A szép, elfeledett nők széles spektrumát mutatják meg az élet lehetőségének. Egyikük megmaradt ugyanannak, ami volt: könnyed és egyszerű szépségként éli életét. A másik a saját korlátainak börtönében rendezte be mutatós mindennapjait, a harmadik pedig egy leszbikus állatkommunikátor szerepében fogadja a régi hódolót. És ott a negyedik, a szenvedély nem múló hevében, akinél a sor véget ér...
Semmi különös nincs ebben a filmben, csak a főcím után azonnal sírni kell. Hiányoznak az igazán drámai jelenetek, a kezdő szakítás is inkább olyan, mint valami hűshideg betétdal. De amit a főhős művel, arra szavak sincsenek. Bill Murray egyszerűen semmilyen arcot nem vág. Talán ha néhányszor rezdül meg a szemhéja, és húzódik el a szája. Mégis mintha minden pillanatban a lelke lobogna át a vásznon. A férfilélek nagy ismerője ez a Jarmush, mindent megértet, amit akar. Igaz, nemcsak a rendezés, a forgatókönyv is az övé. Alapos munkát végzett ebben a filmben, Bill Murray pedig egyszerűen tökéletes.
Lehetne hosszan fejtegetni Jarmush szimbólumait, a hervadó virágokat a nappaliban, a visszatérő, rózsaszín tárgyakat, az ismétlődő neveket, de engem ez egyáltalán nem érdekel. Egyedül csak az számít, hogy minden, amit láttam, esszenciája a 21. századi mindennapoknak. Azoknak az érzéseknek és történéseknek, amelyek éppen körülöttünk zajlanak. És mi közben ugyanazok maradunk: szeretetre éhes emberek.
Sajtóvetítés egy körúti moziban. Mindössze ennyi történt. Még beugrottam hazafelé a zöldségeshez egy kis gyümölcsért. Az eladó pedig nem értette, miért folynak a könnyeim. Semmit sem kérdezett, csak óvatosan bepakolt a szatyorba, nehogy egy hirtelen mozdulattal még jobban megbántson. Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy nincsen semmi baj, csak néhány perce jöttem ki egy Jarmush-vígjátékról.
