A Bruce Willis rajongók igencsak elkényeztetett helyzetben érezhetik magukat manapság, hiszen az utóbbi időben - köznyelven szólva - még a vízcsapból is kedvencük folyik. Már-már unhatnánk őt, ha nem szerepelne időnként igazán emlékezetes darabokban. Ilyen ez a mostani is, a Hatodik érzéket rendező Shyamalan legújabb munkája.
A történet tulajdonképpen egy egyszerű kisemberről szól (biztonságiőr egy stadionban), akiről szép lassan kiderül - nem csak a néző, de önnön maga számára is - hogy egyáltalán nem kicsi és végképp nem egyszerű. Erős lelki kínoktól sanyargatva, két állapot, mint két pólus között hányódva, hol ide, hol oda verődve - egyik oldalon a biztos, megszokott, kisszerű, nyomorult nyűglődés, a másikon a bizonytalan, ismeretlen, felemelő és végzetes tett - eljut a gyanútól, kétely és hit pillérein át vezető útján a tudásig. Különös kalauz segíti lelki utazásán, aki saját fájdalmával fizeti meg hősünk útiköltségének egy jelentős részét, s akinek valódi indítékai meglehetős homályban maradnak - egy ideig. Ennél többet előre elárulni nem szabad, a pillanatnyi élmény itt nagyon fontos, ezért van a homályos fogalmazás is.
A film maga először balladára emlékeztet, később felszikrázik nem kevés drámaiság, hogy végül az ember felismerje: tulajdonképpen mesét látott - egyszerre félelmetes és magasztos mesét, előbb nyugtalanítót, végül felszabadítót.
A főhőst Bruce Willis alakítja, minden tanácstalanságával, hitetlenségével, tehetetlenségével és összes elfojtott fájdalmával. A rejtélyes segítőtársat Samuel L. Jackson kelti életre és megint teljesen más, megint egyéni és szokatlan, megint meghökkenő az a rengeteg erő és energia, amit egy szerepbe belefektet. Két jelentős színész összejátéka, alázattal a közös cél érdekében, a tőlük elvárható magas színvonalon, az év minden bizonnyal meghatározó filmjében.
