Legalább tizenöt éve lottózom, szerencsétlenségemre állandó számokkal, így abbahagyni sem tudom, mert mi van, ha éppen akkor húzzák ki a számaimat, amikor már nem is játszom? Így hát nincs más választásom, mint hétről hétre kitartóan bámulni a nyeretlen szelvényt, amelyen természetesen a saját számaim közvetlen a tuti nyerők mellett vannak. No meg a húzások közti időben azon fantáziálhatok, hogy majd a jövő héten, és majd biztos megnyerem, és majd mihez kezdek a rámszakadó milliókkal. Persze, örökölhetnék is... Na, de kitől?
Longfellow Deeds példának okáért, örökölt. Neki volt kitől. Ráadásul nem is aprópénzt, kereken 40 milliárd dollárt, egy médiabirodalom 49 %-át, focicsapatot, kocsikereket, csillagos eget. Így megy ez Amerikában, ha van az embernek egy multimilliárdos nagybácsikája, akinek viszont csak egyvalaki az örököse. Deeds azonban rezignált egykedvűséggel veszi tudomásul siralmas anyagi helyzetének fenekestül való felborulását. Ő egy isten háta mögötti kisváros, Mandrake Falls egyetlen pizzériáját vezeti, valamint termékeny rímfaragóként fűzfapoétáskodik a helybeliek legnagyobb megelégedésére. Mandrake Falls tökéletes ellentéte a pénzéhes, sodró, embertelen nagyvárosnak, ahol az ismeretlen nagybácsi felépítette mindenható birodalmát. Itt még tudnak az emberek egymásra mosolyogni, mindenkinek van a másikra néhány perce, a pizzériát jókedélyű beszélgetés tölti be, s ahol könnybe lábadnak a szemek Deeds naiv, kissé bárgyú, de tiszta és a jó erkölcs igazságát dicsőítő költeményeit hallva.
A 40 milliárd hívószavára Deeds azonban a faluból másodikként és kissé kelletlenül kiteszi a lábát, de mi tagadás, az ismeretlen nagyvárosra gyermeki csodálkozással mered. Pedig ott csupa-csupa veszély és csalárd gáncs leselkedik rá a gátlástalan és szenzációhajhász média, a haszonleső, kíméletlen igazgatóság személyében, ám rendíthetetlen hősünk egy csetlő-botló riporternő személyében igaz szerelmet, a bizonytalan nemi irányultságú flamencótáncos komornyik személyében hű barátot talál. Hogy ez neki a mesés örökség elvesztését jelenti, vállrándítással veszi tudomásul, hiszen várja vissza az ő kis faluja, Mandrake Falls. De itt nincs vége még a mesének, az események sodrát váratlan tényezők kuszálják össze, ám a végén minden(ki) a helyére kerül.
Frank Capra 1936-os, Oscar-díjjal jutalmazott klasszikusának (Mr. Deeds Goes To Town) Steven Brill által elkövetett újrafilmesítése minden ízében hű a nagy amerikai erkölcsprédikátor szellemiségéhez, ha kisebb és főleg, jelentéktelenebb részletekben modernizálódott is. A meglehetősen banális erkölcsi tanmesét egyrészt Adam Sandler nagy elődeihez, Jimmy Stewarthoz és Gary Cooperhez képest visszafogott, humorral teli játéka teszi a mai nézők számára is fogyaszthatóvá, míg Winona Ryder szende riporternője igazi mai figura, Steve Buscemi hihetetlenül szemforgató alakítása (Beteg Szem), valamint John Turturro frenetikus őrült spanyolja egyaránt ellenállhatatlanok.
Frank Capra kíméletlen és elementáris igazságkeresése annak idején is megosztotta a közönséget, sokaknak ciki volt, míg mások tudtak lelkesedni. Azt hiszem ma sem lesz ez másként, erről a Capra-remake-ről is fognak fanyalogva kijönni emberek, de azt hiszem, a nagy többség szemei csillogni fognak, hiszen egy megejtő, "bár csak igaz lenne" tündérmesét láttak, megtűzdelve néhány egészen eredeti viccességgel. Egyszóval: sírunk, vigadunk. Vagy: micsoda tingli-tangli!
