Mel Gibson utolsó világraszóló alakítása 2006. július 28-án egy malibui autópályán esett meg (helyi idő: 2.36 a. m., sebesség 140 km/h, alkoholszint 0,12%, zsidózó megjegyzések száma 2-4), de már ennek is négy éve, az utolsó fizetett főszerep pedig még ennél is korábbra (Jelek - Kr. u. 2002) tehető. Ilyeténképpen A sötétség határán nemcsak egy tavaszköszöntő thriller, de egy művészi comeback is, s ezen minőségében a rajongók megkülönböztetett figyelmét élvezi. Gibson valószínűleg okosan döntött, hogy nem a Hamlet folytatását forgatta le Zeffirellivel; inkább igazságosztói alkalmasságát bizonyítja, ráadásul azzal a halálra szánt közvetlenséggel, melyet egyes őslénykutatók szerint már a VHS-korszak csúcsán (Halálos fegyver - 1987) tökélyre fejlesztett, s mellyel úgy tud ajtót és koponyát berúgni, mint senki más a hollywoodi telefonkönyvben. A fedett pályás fújtatás és a szolgálati szabályzat nekifutásból történő áthágása is hazai pályának számít, ám ahhoz már forgatókönyvírót kell hívni, hogy Gibson híres, "nekem minden mindegy, fejjel megyek a falnak" arckifejezése lélektanilag is meg legyen támogatva. Szeretteink erőszakos halála általában be szokott válni, a családi idillnek (nem egy gibsoni erősség) ezúttal a mindenféle setét államtitkokhoz közel dolgozó egyetlen gyermek hidegre tétele tesz be; kezdődhet a fújtatás. Ennél jobban Gibson már nem is térhetett volna vissza: fegyvere van és veszélyes, mind a közre, mind magára, mit sem kopott jó svádája. Nyáron jön Stallone Schwarzival és Lundgrennel: nagy évünk lesz.
