A "kevesebb több" minden bizonnyal nem a Watchowski testvérek mottója. Legújabb filmjük, a Felhőatlasz, − David Mitchell regényének adaptációja − a maga 164 percével egyszerre romantikus dráma, sci-fi és vígjáték, megspékelve egy nagy adag filozófiai elmélkedéssel, kannibálokkal, idősek otthonából megszökő mamákkal és papákkal, klón prostituáltakkal, egy instabil atomerőművel, egy láda arannyal és még sorolhatnám. Meglepő, de ezek az első pillantásra összeegyeztethetetlen események és karakterek egy (számtalan darabból álló) kirakós részeiként illeszkednek egymásba.
A lengyel-amerikai Lana és Andy Watchowski az 1999-ben bemutatott Mátrix-al már beírták magukat a filmtörténelembe. A hatalmas sikerű trilógia után nem meglepő, hogy a rendezőpáros ismét egy monumentális művel állt elő. Ezúttal Tom Tykwerrel dolgoztak együtt, akinek olyan nagyszerű filmek fűződnek a nevéhez, mint A lé meg a Lola, a Parfüm − Egy gyilkos története, vagy A gyilkosok is a mennyországba mennek. A trió kooperációja már előre izgalmasnak ígérkezett.
A hat részre tagolódó történet szálai csak lassan kapcsolódnak össze. Ez a játékidő első fél óráját elég zavarossá teszi, s kezdeti értetlenségünket csak fokozza az, hogy a színészek a lehető legkülönfélébb szerepekben tűnnek fel a különálló történetekben. Az egyik részben például Tom Hanks egy alattomos orvost alakít, aki lassú és gyötrelmes haldoklásra kárhoztatja állítólagos barátját, míg egy másik jelenetben egy szelíd, neoprimitív törzs tagja, furcsa nyelvet beszél és mindenféle ábrákkal van kifestve az arca. Időbe telhet, amíg a nézőben minden rész a helyére kerül.
Igazán bámulatos ebben a filmben, ahogy a nézőket folyamatosan egy érzelmi hullámvasútra ülteti. Az egyik percben egy csapat, mindenre elszánt nyugdíjas puccsot követ el az őket fogva tartó gondozók ellen, a következőben pedig a poszt-apokaliptikus jövőben találjuk magunkat, ahol Sonmi 451-es klónt szembesítik azzal, hogy fajtája soha nem nyerheti el az ígért szabadságot, sőt, a pokolnál is rosszabb sors vár rá. Amíg végignézzük egy szereplő szomorú leépülését, azzal párhuzamosan egy másik szál boldog befejezéssel zárul. Nem mosolyodhatunk el anélkül, hogy ne rándulna görcsbe a gyomrunk. Ez a fajta merész és szokatlan rendezői játék végre kezelésbe veszi az elkényelmesedett nézőket.
A Felhőatlasz olyan mély gondolatokat boncolgat, mint például a halál utáni élet és a reinkarnáció, tetteink hosszú távú következményei, a karma, az egyén értéke és jelentősége a társadalomban és a világban, a fizikai és szellemi szabadság és a (rab)szolgaság kérdése − és a sort lehetne még folytatni. Annak ellenére, hogy a részek végül összeállnak valamiféle egységbe és a vizuális megjelenítése a varázslatos világoknak végig lenyűgöző, a filmből hiányzik a letisztultság és egy-egy gondolatmenet teljes kibontása. Túlságosan arra törekszik, hogy belezsúfolja az eseményeket "szűk" három órába, többet akar mondani, mint amire képes − kérdéses, hogy egyáltalán lehetséges-e mindezt egy filmalkotásba belesűríteni.
A színészek azonban szinte kivétel nélkül nagyszerűen alakították (az összes) szerepüket. Szinte. Mert akad egy kakukktojás, akinek erősen korlátolt színészi tehetsége lehetetlenné teszi, hogy többféle arcát mutassa meg. Hugh Grant, akinek majd minden próbálkozása természetellenes, szerencsére csekélyke szerepet kapott. Mindezek ellenére el kell ismerni, hogy Kona vezérként pazarul festett, tetőtől talpig megfelelt minden kannibálruházkodási trendnek (például az emberi állkapocsból készült válltömés). Le a kalappal az előtt, aki meglátta benne ezt a lehetőséget.
Összességében a Felhőatlasz egy izgalmas és látványos alkotás, szórakoztató és azon ritka hollywoodi filmek közé tartozik, amelyeknek még mondanivalója is van, sőt, több is, mint kellene. Mindenképpen érdemes megnézni!
