Hollywood igencsak elszánt tud lenni, ha pénzt szimatol egy legendában. Alig pihentük ki ugyanis a Herkules legendája című mérhetetlen – mind anyagi, mind kritikai értelemben vett – buktáját, máris itt az újabb feldolgozás. Ráadásul mindkét film ugyanazt a koncepciót követi: megpróbál benézni a mítosz mögé, vagyis megtalálni a legenda reálisabb, földhözragadtabb változatát. Már ha van ilyen.
A Herkules erénye, hogy a pankráció bajnokával, Dwayne „The Rock” Johnsonnal állt ki, akiről egyrészt kinézetre is sokkal könnyebb elhinni, hogy akár félisten is lehet, másrészt szorult annyi színészi tehetség is az izomkötegek alá, hogy a csata előtti felhördülést hitelesen vezesse elő.
Míg korábban Kellan Lutzot akár a saját viaszfigurája is helyettesíthette volna, hiszen a vásznon ő lett minden idők legbambább tekintetű félistene. A mostani feldolgozásra eleve több színész jutott, még akkor is, ha mélyen tehetségük alatt teljesítenek.
Joseph Fiennes jelentéktelen ripacs, John Hurt egy jelmezbálból itt ragadt, unatkozó nyugdíjas, Ian McShane kapcsán pedig leginkább az volt feltűnő, hogy minden forgatási napon más formájú sebhely virított az arcán. Mert bármennyire is akciódús kalandfilm a Herkules, bizony van időnk észrevenni az efféle apróságokat is. Meg azt, hogy a halálos amazont alakító Ingrid Bolso Berdalra bizony ráfért volna egy kis napfény, bár a sminkje mindvégig tökéletes maradt. Figuráját viszont egy az egyben A gyűrűk ura tündéi ihlették: minden nyílvesszeje célba talál, még ha hármat is lő ki egyszerre.
Nem véletlen, hogy a film legszerethetőbb karaktere a mindössze egyetlen szót szóló, illetve hörgő Tydeusz, akit a norvég Aksel Hennie alakít tökéletes mennyiségű iróniával felvértezve. És ez kell is, mert legalább leplezi, hogy a Herkules időnként egy az egyben átvesz, pontosabban: megismétel egy-egy jelenetet a korábbi feldolgozásból (például a láncokból való látványos szabadulást).
Az álomgyár egyébként is hadilábon áll a görög mítoszokkal és a szandálos történelemmel. Mert ha sikerül is kikeverni a filmes boszorkánykonyhákban a mítoszokhoz passzoló látványvilágot, a tartalommal, a világmagyarázattal többnyire adós marad. Inkább az antik világ nagyotmondására és végtelen fantáziájára koncentrál, a cuki vagy éppen félelmetes istenekre, mintsem a mesék mélyén megbúvó lényegre, a káoszból kozmoszt faragó beszédre.
S talán igaza is van, az előbbi valahogy fotogénebb, és jobban is illik az IMAX-ek vásznára. Perszeusz lényege így veszett el A titánok harcában, ahogy Akhilleusz is nevetségessé vált a Trójában, talán csak Thészeuszból maradt valami igazán érdemleges a Halhatatlanokban, de erről jobbára a vizualitásköltészet nagymestere, Tarsem Singh tehetett. És az örök kivétel: Leónidasz legendáját kreatívan földolgozó 300, amelyet önmaga folytatása sem volt képes felülmúlni.
Hollywoodnak a görög mítosz valahogy sosem volt több, mint egy fantasy, amelyben hobbitok helyett a Minotaurusz bukkan fel: igazából minden csak ürügy egy kis vasárnap délutáni hancúrozásra. De ezt legalább őszintén teszi, mentesen mindenféle neveléstől és sznobériától, a tantermek dohossága nélkül. És ez nem is mehet másként, minthogy lesajnálható egyszerűséggel fordítja le a mítoszokat a maga nyelvére. Az istenek és halandók harcát egy kocsmai verekedés szintjére. De az a kocsma legalább jól néz ki.
A Herkules sem kíván több lenni egy jó kis felfordulásnál. Miközben lerántja a leplet a kentaurokról vagy Kerberoszról, élvezettel fürdik a kidolgozott férfitestekről csöpögő izzadtságban és a fröccsenő vérben. Ontja a tesztoszteronízű bölcsességeket és a mellőzhető párbeszédeket. Fecseg erkölcsről és erényekről. A Herkules a jól eladható középszer iskolapéldája: nézhető, és még nem kínos. Köp az ismeretterjesztésre, könnyed csuklómozdulatokkal skicceli fel a saját igazságait. Kicsit gúnyolódik az isteneken és a jóslatok erején, miközben nem pusztítja el és nem is profanizálja őket teljesen. De még azt sem mondhatjuk, hogy mindez nem áll jól neki.
