Arcán azzal a micsodával is az egyik legjobb moziszínész: nagykanállal eszem, bármit csinál. Kivéve ezt a mostanit. Bár meg kell mondanom, hogy Robert de Niro A rajongó című tornaórában is teszi a dolgát, de hát egymaga nem csinálhat a gyér történetből jó filmet. Ami különben a profi baseballról szól. Illetve az egyik negyvenmilliót érő játékos (Wesley Snipes) és De Niro pszichodramatikus párbajáról. Dióhéjban: a sztár hullámvölgybe kerül, mert van nála jobb a csapatban, mindenki azt a másik srácot ünnepli, őt meg kifütyülik. De Niro, aki minden mozdulatát figyeli, rájön erre a bibire és hogy segítsen neki (!), megöli az új sztárt. A régi menő (úgy értem: Snipes) visszanyeri formáját és újra ünnepelt csillag lesz.
Egész pontosan: De Niro, ez az idealista (és őrült) szurkoló két dolgot akar: egyrészt kioktatni ezt az elkényeztetett profit, hogy az egész játék a közönségért van (ez sikerül); és mindenáron ki akarja kényszeríteni, hogy valami hálát kapjon tőle cserébe azért, hogy azzal a bizonyos gyilkossággal kiegyenesítette karrierjét. Ez viszont már nem jön össze, azért aztán bonyodalmas vérfürdő lesz a film vége.
A baj ott kezdődik, hogy ebből a bonyolult, tradicionális játékból, a középosztály sportjából itt proli szórakozás lesz. Szegény De Nirót is szívatják, épp elveszti állását: nyomorban meg nem lehet normálisan lelkesedni. Az igazi rémséget az hozza be a filmbe, hogy az őrületet is belekeverik, talán mert De Niro valamilyen oknál fogva szereti az ilyen szerepeket. Itt nem áll jól neki, sőt a történetnek csak árt. Mert menne az úgy is, ha csak az derülne ki: a profi játékosok tesznek a közönségre. Merthogy az elrontott filmtörténet mögött ez a valóságos konfliktus: egy éve, ha jól emlékszem, az amerikai profibajnokság kútba esett a játékosok sztrájkja miatt, ők ugyanis még több milliót akartak legombolni, azaz valóban tojtak a szurkolókra. Gondolom, ez az igazság így túl meztelen lett volna, nincs is benne sok dramaturgia, látnivaló még kevesebb, viszont a téma az utcán hevert (dühöngött a jónép a tévéből hiányzó meccsek miatt). Ezért, hogy el lehessen adni a moziban is, belekeverték a diliházat, az majd mindent feldob.
A rendező, Tony Scott (Beverly Hills-i zsaru) vígjátékban, rémdrámában rutinos manus, ott tudja, hogy működik a nézőtér, ebben a lélektani cirkuszban elveszti magát. Ami még hagyján, de kihagy egy sor lehetőséget. Például az idealista és a cinikus párhuzamát, a fent és lent helycseréjét, a gyerekek csalódását apjukban. Úgy dobja fel a jobbnál jobb témákat, mint egy profi zsonglőr a labdákat, aztán, mint egy kezdő sorra ejti el őket.
Maradnak a színészek: Snipes isteni, majdnem megérted a baseballból, amit csak bennszülött képes felfogni - trükkös egy játék! -, de hitelesen hozza még az öltöző izzadság- és bagószagát is. (A baseballjátékosok - hagyomány - bagót rágnak, a filmben jó nagyokat turháznak.) És Ellen Barkin - az egyetlen nő, akire rá lehet nézni - egy agresszív rádióriportert játszik, ő is Snipes után nyomoz, neki kellene elmondani a történet filozófiáját, de elmulasztja - talán ezért vannak nagyszerű pillanatai.
És De Niro. Sajnos belőle lassan már csak az a szemölcs marad autentikusnak. Félek, hogy a gyér filmek lassan elkoptatják ezt a mitologikus arcot.
